Nem, a nők nem utazhatnak úgy, mint a férfiak

2016 februárjában megöltek két argentin backpacker lányt egy ecuadori falucskában. Az esemény nagy port kavart egész Dél-Amerikában és bennem is. Ugyanazon a héten voltam Montanitában, mint a lányok, és találkoztam a gyilkosokkal két nappal a tragédia előtt. Szinte mindenki erről beszélt. Hostelekben, buszokon találgattuk utastársaimmal, hogy mi történhetett. Közben pedig a social mediá-t elárasztották a kommentek, ahol az emberek megmondják a tutit. Vagyis, hogy a lányoknak nem kellett volna EGYEDÜL utazniuk. (Amúgy ketten voltak, de ha nincs férfi mellettük, ezek szerint azt jelenti, hogy egyedül vannak…) Erre reagált a Guardian egy cikkben, amiben elég erős kijelentést teszt: minden utazónak meg kell tennie a biztonsági lépéseket utazása közben, kortól és nemtől függetlenül. Felszisszentem, és bár akkor nem írtam ki magamból, most úgy érzem, itt az ideje, hogy beszéljünk a solo-női utazókról.

Nagyon örülök annak a ténynek, hogy a 21. században már megtanultunk egy szót: áldozathibáztatás, és annak is, hogy sokan karddal-lándzsával megyünk neki mindenkinek, aki az áldozatokat meri hibáztatni. Ez így van jól. Beszélni kell róla, de tudni kell, hogy mikor.  Ha nincs áldozat, akkor nincs áldozathibáztatás sem. Tehát egy olyat mondani, hogy nekünk, nőknek jobban kell magunkra vigyázni, mint férfi társainknak, még nem áldozathibáztatás. Ha megtámadnak, akkor kell nem minket okolni.

Úgy látom, hogy ezt azért még tanulnunk kell társadalmi szinten. Erről szól a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene mozgalom is.

Nyilván nem tudunk olyan szabadon utazni, mint férfi társaink, hiszen nem csak ki- vagy el akarnak minket rabolni, hanem eggyel több ponton vagyunk “érdekesek” a támadóknak. És ez para. Nagyon. Erre legyinteni, és idő előtt hirdetni az egyenlőséget, baromi veszélyes. Egy éve sokkal tudatosabban vigyázok magamra, és sok időbe telt, hogy megtanuljam, hogy mi az, amit nem csinálhatok. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a paranoia és a felelőtlenség között.

1. Mi nem stoppolhatunk egyedül

Én is stoppoltam egyedül. Nekem is mondták, hogy ne csináljam, és én is azt hajtogattam, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy megtámadnak, mert nem hallunk ilyen sztorikról manapság. Úgy gondoltam, ha valaki nem szimpatikus, akkor egyszerűen nem szállok be mellé. A probléma csak annyi, hogy nem minden esetben tudod megítélni, hogy valaki elmebeteg-e. És még nem is kell beszállnod a kocsiba, elég egyedül állni az út szélén, egy kietlen vidéken.

Olyan ez az egész, mint egy titkos társaság. Amint engem megtámadtak Lisszabonban, eldöntöttem, hogy soha többé nem stoppolok egyedül. Erre sorra coming out-oltak az ismerőseim, hogy hogyan próbálták őket bántani, amikor egyedül stoppoltak. Mázlink volt. De biztos van olyan, akinek nem, csak nem mer róla beszélni.

2. Nem mehetünk fel bárkihez

Nyilván egy pasi sem, de tény, hogy őket kevesebbszer erőszakolják meg. A couchsurfinges rémtörténtek áldozatai az esetek nagy többségében nők. Nem azt mondom, hogy nem lehet couchsurfingelni, hanem azt, hogy nagyon-nagyon elővigyázatosan kell kiválasztani, hogy kinél szállsz meg. (Ebben a cikkben írtam össze, hogy én hogyan választok).

3. Nem mindegy, hogy mikor érkezünk egy városba

Néha úgy érzem magam, mint egy vámpírfilmben. Napnyugta után biztonságos helyen kell lennem. Nem mászkálhatok a nagy piros hátizsákommal a sötétben, szállást keresve. Ha mégis így alakul, akkor előre foglalok szállást, és taxizom odáig. A hostelnek elküldöm a taxim rendszámát, és jelzem nekik, amikor elindultunk. Ezt persze elmondom a sofőrnek is.

4. Nem lehetünk feltűnőek

Nem, és nem! Nem mászkálunk rövid szoknyában ott, ahol ez nem szokás. Nem azért, mert tiszteletlenség (azért is), hanem azért, mert félreértik. Tényleg.

5. Nem utazhatunk nagyon kevés pénzből

Mindig azt javaslom, hogy hallgassunk a megérzéseinkre, és ha valami nem stimmel, akkor meneküljünk. Még akkor is, ha közben belül magyarázod magadnak, hogy biztos, csak túlparázod. Viszont ha nagyon kevés pénzből utazol, akkor kevesebb esélyed van menekülni. Akkor nem tudod a stop helyett a buszt választani, a couchsurfing helyett egy hostelt. Mi sajnos nem mehetünk el igazi vándorként utazni, csak ha kőkeményen és elővigyázatosan leszervezünk mindent, A-B-C tervekkel együtt.

A fent említett listát soha, semmilyen esetben nem lehet felróni senkinek, akinek bántódása esik. Épp eléggé fogja magát okolni az, akit megszégyenítenek. Tudnunk kell, hogy egy normális ember nem bánt, amikor felvesz stoppal, amikor felmész hozzá couchsurfingelni, amikor egyedül vagy az utcán, vagy igazából: SOHA. Nem miattuk kell vigyáznunk, hanem a rossz emberek miatt, akiket igenis kell hibáztatni, amikor bántanak valakit. Nekünk pedig óvatosnak kell lennünk, de nem annyira, hogy otthon maradjunk, ha hív a vándorvágy.