Egyensúly

Viki, a wanderlust.hu szerzője feltette nekem a kérdést: Hogy lehet, hogy minden történeted ilyen pozitív? Hogy tudsz mindig, mindenről ilyen pozitívan írni? Amikor elolvastam a kérdését, el kezdtem gondolkozni. Vajon igaz-e ez? Előtte én ezt nem is éreztem, egyáltalán nem volt tudatos.
Azóta rengeteg előadást megtartottam, ahol sorra mesélem a történeteimet, és észrevettem, mindig a végén ott van a feloldozás, a tanulság. Egy történetet számtalan módon el lehet mesélni. Egyedül a mesélő dönti el, hogy hol van az eleje, és hol van a vége. Úgy tűnik, én – ha nem is tudatosan – úgy döntöttem, hogy minden történtnek happy end lesz a vége. Ha nem, akkor, az a történet még nincs befejezve.

Egy éve ilyenkor borzalmas lelki állapotban voltam. Akik akkor már követték a történeteim emlékezhetnek, hogy ilyentájt volt a szakításom, két héttel később pedig isteni segítséggel tudtam csak elmenekülni egy szexuális támadás elől. Még úton voltam, amikor szakember segítségét kértem a történtek feldolgozásában. Elkezdtem terápiára járni. Aki járt már pszichológusnál, az tudja, hogy ahhoz, hogy a sebek gyógyuljanak, az embernek egy olyan utat kell bejárnia, ami még talán a traumáknál is fájdalmasabb. Egy idő után nem láttam semmi értelmét annak, hogy újra elinduljak. Hogy utazzak. Igazából annak sem, hogy bármit is csináljam. A legborzalmasabb az volt az egészben, hogy közben arról tartottam előadásokat, hogy hogyan menjünk világgá. Bár technikailag tudtam a válaszokat, egy kérdésre nehzen válaszoltam: Hova mész legközelebb? Fogalmam sem volt.
A válasz érdekes módon megint a rádióból jött. Épp hazavezettem, egy olyan beszélgetésből, ami ismét egy pillanatra sem érdekelt, mint ahogy akkoriban semmi más sem. Majd elindult a rádióban egy szám, amit régen utáltam. Egy kilencvenes évekbeli sláger, a címe: Ecuador. Amikor utoljára hallgattam ezt a számot, akkor még nem beszéltem spanyolul. Most azonban elkezdtem figyelni a szövegre: Gyere Ecuadorba – meglátod jó lesz. Hetek óta először nem megjátszott mosoly ült ki a szám szélére.
Amikor legközelebb beültem a pszichológusom székére, kezembe vettem a meleg teát, és üresen válaszolgattam a depresszió tesztre, amit velem csináltatott, tudtam, hogy mi lesz végeredmény. Szerencsére jó szakemberhez jártam, akinek nem mindenre a gyógyszer a válasza. Kicsit ezért meglepődtem, amikor szóba kerültek a gyógyhatású készítmények. Alkut ajánlottam: Elmegyek Ecuadorba, és ha nem leszek jobban, akkor beveszem a kiváltott gyógyszereket.

Felszálltam a gépre. Irány New York! Irány a hóvihar. Nem meséltem nektek akkor arról, hogy milyen magányosan éreztem magam New Yorkban, mert ezt én is csak most látom. Amit akkor láttam magamból az volt, hogy néha, igen csak ritkán, de néha elfogott egy új érzés az üresség és az egyedül lét mellett. Elkezdtem jobban lenni. Azt azért tudtam, hogy az a vigyorgós lány, akit láttok, még nem ugyanaz, aki valójában vagyok. Annyit tudtam, hogy ha tovább állok, akkor biztos jobb lesz, hiszen az egyetlen dolog, amire most szükségem van, az a napsütés. Biztos jobb lesz, ha megint meleg lesz, ha majd nyár lesz, ha végre megérkezem Ecuadorba.

Végre elérkezett a nap. Kiléptem az quito-i reptér ajtaján, és kirázott a hideg. Nem a látványtól. Konkrétan a hideg volt az, ami ezt a hatást gyakorolta rám.
Nem akarok mindent az időjárásra fogni, de finoman szólva sem voltam jól. Első nap felvettem az egyetlen pulcsim, és elmentem sétálni. Szomorkásan esett az eső, én pedig hasonló hangulatban sajnáltattam magam. Hiába próbáltam rendet tenni a fejemben, folyton visszatámadtak az ősszel történt sérelmek. Tudtam, igen, biztosan tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Lefeküdtem egy délutáni sziesztára, és bevallom, álomba sírtam magam. Amikor felébredtem, úgy döntöttem, folytatom a terápián tanultakat, és jógázom, hogy jobban legyek. Aztán beszerzek minden élelmet, hogy egészséges, vegán vacsorát tudjak magamnak készíteni. Amikor elmentem vásárolni, megtámadtak és ki akartak rabolni.

Azonnal elmenekültem Quitó-ból, megszállottan kerestem mindent, ami kicsit is segít az állapotomon. Egy barátnőm Banosban volt. Ott elkezdtem magam összeszedni. (Kisütött a nap). Aztán következett Montanita, ahol egy jó kis bulizós hetet töltöttem el. Épphogy csak pár napja voltam jól, amikor következett az újabb sújtás. Eltévedtem, és a helyiek segítségével sikerült csak kikecmeregnem a szituációból.
Még egy nap sem telt bele, hogy megérkeztem egy biztonságos faluba, jött a hír: két lányt műanyagzacskóba csomagolva találtak meg Montanitában. Minden utazót felkavart a dolog, de engem különösképpen. A szállásomtól pár méterre találták meg őket, és úgy tűnik ugyanazon a héten voltunk a tengerparti kis faluban. Argentín backpackerek voltak. A rendőrség nagyon gyorsan a gyilkosok nyomára bukkant. Mai napig emlékszem a pillanatra, amikor sajtó leközölte a két támadó képét. Tetőtől talpig kirázott a hideg.
Tisztán emlékeztem a jelenetre. Egy fickó odajött hozzám Montanitában, és azt mondta: Ha kokainra lenne szükségem, őt keressem. Mosolyogva visszautasítottam az ajánlatot. Ekkor megkérdezte, hogy meghívhat-e egy italra, amit (nyilván az előző kérdés után pláne) szintén visszautasítottam. Ebben a pillanatban megjelent minden egyes srác, akikkel lementünk bulizni. Körém álltak és úgy táncoltunk. Ma már tudom, az öt srác, az őrangyalom volt. A fickó még próbálkozott a közelembe férkőzni, de hamarosan elhagyta a terepet. Legközelebb a híroldalon láttam viszont a rendőrségi fotón. Találkozásunk után két nappal ölte meg a lányokat.

Másnap kiderült, hogy vissza kell mennem Quitó-ba, a gyűlölt Quitó-ba, hogy át tudjak érni Kolumbiába. Közben mindenhol azt hallottam, hogy fegyveresek rabolják ki a határon átutazókat.

Soha életemben, még Indiában sem féltem annyira, olyan folyamatossággal, mint Ecuadorban. Minden pillanatban azon gondolkoztam, hogyan tudom magam megvédeni. Azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy annak idején, gond nélkül utaztam itt, Dél-Amerikában, és most folyamatosan csapnak le mellém a villámok. Hogy lehet az, hogy annak idején, semmi baj nem ért, és most, szinte minden egyes városban ér valamilyen “majdnem-baj”. Egy idő után rájöttem, hogy az egyetlen közös nevező, én vagyok. Én vagyok az, aki más, mint öt évvel ez előtt. Más a lelkiállapotom. A hiba a rendszerben, én vagyok. Így nem tudok tovább utazni. Hirtelen felindulásból eldöntöttem, nem érdekel mennyibe kerül Galápagos, el kell mennem oda, mert egyrészt bakancslistás, másrészt pedig szükségem van egy helyre, ahol végre vissza tudom hozni magam. Ahol süt a nap, és nincsenek gyilkosok. Nem voltak magasak az igényeim, na.

És végre Galápagoson csoda történt. Már a repülőn megismerkedtem egy svájci(!) fiúval. Kiköpött mása volt annak a fiúnak, aki úgy megbántott tavaly ősszel. Ugyanakkor van a szülinapja, ugyanannyi idős, ugyanott tart az életében. És pont úgy , mint Kaméleonnal (igen-igen álnév), ezzel az új svájcival is öt napot töltöttem egy paradicsomi szigeten. A különbség annyi volt, hogy itt nem volt románc. Öt napig beszélgettünk. Mindenről. Megállás nélkül. Szinte alig aludtunk.
Amikor elment, úgy érzetem vége a terápiának. Beforrtak a sebeim. Jól vagyok.
Még két hónap volt hátra az utamból, ahol semmi, de semmi attrocitás nem ért. Úgy tűnik, tényleg van olyan, hogy az ember bevonzza a bajt.

Úgy hiszem két fajta baj történhet az ember életében. Van az elrendeltetett. Ez a “derült égből villámcsapás”. Amikor minden, de minden az ég világon rendben van, és hirtelen borul minden.Ezek azok a tanítások, amiket kapunk az élettől, hogy irányba tereljen minket. Mint, minden ember, aki feldolgoz egy tragédiát, és is megtaláltam végül az értelmét annak, hogy miért történtek velem a tragédiák. Aztán vannak azok, amiket mi hozunk magunkkal. A gondolatainkkal, azzal az életkedvtelenséggel, ahogy a világot látjuk, a félelmeinkkel, a szorongással. Ezek a hozadékos hozzájárulói egy traumának. Az ilyen problémák megoldásához nem kell semmi mást csinálni, csak megtalálni azt, hogyan hozhatunk egy kis derűt az életünkbe. Persze minden megoldás pofonegyszerű, amikor azt már megtaláltuk.

Szóval én sem meséltem nektek sokáig arról, hogyan éltem meg valójában az előző utamat, mert még nem találtam meg a végét. Ennek a cikknek most kellett megjelennie, mert most találtam meg, hogy hol van, talán nem is happy, de peacefull end. Ma már nem keresem a boldog életet, ma már nem félek attól, hogy szomorú legyek. Megélem ezt az érzést is, pont úgy, mint az örömöt, a félelmet vagy a derűt. Az életnek van egy természetes hullámzó mozgása. Nekünk magyaroknak van őszünk. És van tavaszunk. Van egy évszak az elmúlásnak, és egy a reménynek. És milyen jól van ez így. Pont így kerek.

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon