A wayuu amazonok

“Valaki azt kérdezi, van-e még hely a hálókban”. Zavartan összenéztünk a kollégákkal, akikkel egy hostelben dolgoztam és akikkel az eső elől épp behúzódtunk a hostel teraszára. Nem értettük, hogyan érkezhet valaki este tizenegykor, hiszen az utolsó busz hétkor fut be a faluba. Mauro becsekkolta az új jövevényt és amikor visszajött, mondta, hogy egy amerikai utazóról van szó.

Másnap reggel az utolsó munkaóráimat töltöttem, amikor Kevin megállt a pult előtt.
“Kicsekkolnék!” – mondta, én pedig már állítottam is ki a számlát neki. Amíg elkészült, feltettem neki a szokásos kérdéseket, amit mindenkitől megkérdezek, aki elhagyja a hostelt. “Honnan jöttél, merre mész?” Így derült ki, hogy Kevin kocsival jött és most Északra tart, felkutatni a wayuu törzseket. Ezek a törzsek hátizsákokat fonnak, amit az amerikai felvásárol és eladja az USA-ban. A törzsek kicsi faviskókban laknak a sivatagban, egymástól eléggé elszeparálva. Kevin több mint egy éve dolgozik velük és most új közösségeket keres, akiktől új termékeket vásárolhat. Ezért van Kolumbiában.

“Ha gondolod, gyere velem. Két nap múlva már úton lehetsz Tagangába.”

Minden utazó álma letérni a kijárt útról. Ez nekem kicsit nehezebb lányként, így kapva kaptam az alkalmon és igent mondtam. Előtte persze az amerikai minden adatát elmentettem és Maurónak adtam, hogy legalább egy ember tudja, kivel mentem el. Már nem ülök be idegen kocsiba olyan könnyen, mint régen.

Az utazás első egy órájában már tudtam, hogy szerencsére feleslegesen aggódtam, mert Kevin egy vallásos, becsületes fiú és mellette nem esik semmi bántódásom. Nyugodtan adhatom át magam az élményeknek, amik a következő két napban érnek majd.

Először Rioachában szedtünk fel egy wayuu srácot, Sandro-t, aki Kevin munkatársa és azért van rá szükségünk, mert sokan a törzsekben még nem beszélik a spanyolt sem.

Ezután Sandro nagynénjéhez mentünk, hogy szerezzünk nekem éjszakára egy függőágyat.
A nagynénihez egy poros úton kellett bevezetni, ahol csak néhány száraz fa szegélyezte az utat. A házuk egy-két viskó volt, ahol jelenleg három generáció él.
Ahogy kiszálltunk a kocsiból, a helyiek odajöttek megölelni bennünket, egy tizenhét éves lány pedig rögtön kézen fogott és elvezetett egy kis viskóhoz. Amikor elhúzta a függönyt, egy öreg nénit láttam, aki a combján sodorta a hátizsákokhoz szükséges szálakat.

IMG_7343

“Nagyi, ő itt egy gringa!” (a gringo női változtata) “Jött meglátogatni minket.”
A lány odahúzta a kezem a néni kezéhez, aki szorosan megszorította, majd végigsimította tenyerem. A szemébe néztem, hogy szépen bemutatkozzam. Akkor láttam, hogy a nagymama mindkét szemét szürke fátyol fedi. Nem lát. Miközben beszéltem hozzá, végig fogta a kezem. Ez volt nála a figyelem fenntartása, olyan, mint másoknak a szemkontaktus. Amikor eléggé felmért magának, ismét térde felé hajtotta a szoknyáját, hogy tovább sodorja a szálakat a csupasz bőrén.

A lány később elmondta, hogy nap mint nap dolgozik, most is. Ez ad számára biztonságot.

IMG_7405

A nagyi után az állatokat mutatta meg az új idegenvezetőm. Minden kecskét név szerint bemutatott és gyengéden megsimogatta őket. Az állatok a wayuuknál mind szabadon vannak, kivéve a kecskegidákat, akik eddig mindig elvesztek, így most ki vannak kötve, amíg az anyjuk egy kicsit pihen. Hamarosan tovább álltunk, hogy Kevin még este el tudjon intézni egy sor bevásárlást. Ehhez egy alapítványhoz mentünk, ahova a wayuu nők behozzák az általuk készített terméket, az alapítvány pedig eladja.

Csak másnap jöttünk rá, hogy ez az alapítvány 70%-os haszonnal dolgozik, amit megtart magának és azokat a nőket, akik harminc napig dolgoznak egy hátizsákon, alig fizetik ki.

A vezetőjük egy hatalmas házban él a városban, plazma TV-vel és amerikai konyhával. Úgy tűnik, a “fair trade”-et nem mindig a nyugatiak szúrják el, sőt! Kevin alapjában véve azért vásárol, hogy az őslakosok életét megkönnyítse, így gondolhatjátok, hogy mennyire ideges volt másnap, amikor rájött, hogy pont az alapítvány veri át a wayuukat.

IMG_7560

Aznap este egy tehetősebb háznál aludtunk, Sandro egy másik nagynénjénél. Ez azt jelentette, hogy volt fürdőszoba, de a vizet vödörben kellett bevinni a fürdéshez és a WC leöblítéséhez. Felfüggesztettük a kézi készítésű függőágyat, én pedig szinte azonnal mély álomba merültem.

Másnap Sandro mesélt egy kicsit. La Guaijra régióban már két éve nem esett az eső. A nagy szárazság miatt sok kisgyerek hal szomjan és a kormány egyáltalán nem segít. Hamar megértettem, hogy miért kínálgattak olyan nagy lelkesedéssel a reggeli fürdő lehetőségével a vendéglátóim. Ez a luxus jele náluk. Mutatni akarták, hogy nekik még vízre is telik ebben a szárazságban. A víz itt státuszszimbólum.

Sandro azt is mondta,  hogy most derült ki számára, hogy a nő az alapítványban az egyik nagynénje. Mikor látta, hogy nagyon meglep, hogy nem ismeri a saját rokonait, gyorsan elmagyarázta: az egyik nagyapjának 64 gyereke volt, 18 feleségtől. Nos, a csodálkozásom nem hagyott alább.

“Többnejűség?” – kérdeztem. “Igen. Nekem 9 testévérem van, de apám 32 éves korában meghalt. Ezért van ilyen kevés. Apám korán halt meg, mert megölték. A drogháború áldozata lett.”

A délelőtt számomra meglehetősen fájdalmasan indult, ugyanis még mindig a városban voltunk, ahol mindenféle helyeken vásároltunk hátizsákokat. Ami úgy nézett ki, hogy Kevin és Sandro bent alkudozik a boltban, én meg kint ülök a földön az árnyékban és próbálok a fülemen is vizet beönteni, mert nem tudtam olyan sebességgel inni, mint amilyennel izzadtam. Olyan meleg volt (lévén, hogy a sivatagban voltunk), hogy még három liter víz után is ki voltam száradva.

Nagyon átkoztam magam, hogy miért indultam el Kevinnel tegnap. Ennek semmi értelme, egész nap a városban vagyunk és vásárolunk. Én pedig azon kevés nők közé tartozom, akik utálnak vásárolni. Pláne szuveníreket.

Miután kipuffogtam magam, rájöttem, hogy nem nagyon tudok mit csinálni. Nem tudok sehova sem menni a fiúk nélkül, így csak ittam a vizet és próbáltam optimista maradni, hogy talán később találunk valami érdekeset. Imáim meghallgattattak, és végre elindultunk új törzseket találni.

Lementünk az útról, hogy találjunk farmokat, ahol wayuuk élnek. Sorra mentünk végig az összes farmon. A felállás mindig ugyan az volt. Én fotóztam, Kevin vásárolt. Egy idő után felfigyeltem arra, hogy mindig a nők tárgyalnak. A nők fonnak, a nők takarítanak. A férfiak félájultan fekszenek a függőágyban és nagyokat pislognak a körülöttük lévő forgatag felé.

IMG_7468

Nem sokkal később Kevin hozta fel a témát. “Észrevetted, hogy itt mindent a nők csinálnak?” Mikor bólogattam, mondta, hogy ez mindig is így volt. A nők nem csak a háztartásért, az állatokért és a gyerekekért felelősek, de minden döntést ők hoznak meg. És mit csinálnak a férfiak, kérdeztem őszinte kíváncsisággal. “Gyerekeket” – mondta Kevin, miközben állával egy csapat csupa kosz kiskölök felé bökött.

Egyik alkalommal bekavarodtunk a farmra, ahol egy két- és egy négyéves fogadott minket. Csupa piszok volt mind a kettő és meglehetősen alultáplált. Kiszálltunk a kocsiból, hogy beszéljünk a szülőkkel, na jó… az anyjukkal, de sehol nem találtunk senkit. Belőlem előtört az anyaállat. “Hol vannak ezeknek a gyerekeknek a szüleik?!” – kérdeztem Sandrót.

“Gyakran hagyják itt a gyerekeket, hogy vigyázzanak a házra.”

Azt, hogy hogyan tud ez a két kisember, akik ketten együtt hat évesek és 30 kilók, megvédeni egy házat, azt nem igazán tudom. Előlünk nagyon bátran elszaladtak.

Este végül Sandro anyját látogattuk meg, aki a családjával szintén egy eldugott farmon él víz, villany és gáz nélkül, két gyerekkel, három kutyával és úgy 30 kecskével. Mivel minden elektromos kütyünk lemerült, bementünk a közeli városba kicsit tölteni.

Péntek volt, az egész város nyüzsgött. Ezt úgy kell érteni, hogy minden kocsma elég kitesznek egy óriási hangfalat, amiből maximum hangerőn szól a raggeaton zene. Annyira hangos, hogy senki nem tud beszélgetni, így csak szorongatják a sört a kezükben és nézik egymást.

Nyugati ember számára ez a hangzavar elviselhetetlen. A hangerő annyira fel van csavarva, hogy a hangfal csak recsegve tudja magából kiokádni az ütemet, és az összes kocsi riasztója beindul a ricsaj miatt.

Sandro egyik bátyjával  is összefutottunk és leültünk egy hasonló szolgáltatói egység elé egy sörre. Sandro testéve is nagy örömmel beszélt a wayuukról, de én egy szót sem hallottam, így megkértem, hogy üljünk le máshova. Ott végre belekezdhetett a történetbe.

“Bori, észrevetted hogy Kolumbiának ezen a felén sokkal több a néger, amit máshol?” Bólogattam. “Amikor megérkeztek a hajók Európából, a wayuuk tudták, hogy bajt hoznak. Nekünk akkor még nem volt fegyverünk és a legtöbb őslakos törzset ezért tudták meghódítani. De mi rájöttünk, hogy harcba kell szállnunk. Így éjszaka kiszabadítottuk az Afrikából hozott rabszolgákat, akik mellénk álltak a háborúban. Hát ezért van ilyen sok fekete ember itt, és ezért is tudtuk túlélni.”

Új barátomat a jelenlegi helyzetről kérdeztem. Már Ausztráliában és Új-Zélandon is feltűnt, hogy az őslakosok mára már kisebbség és mint olyan, nem  igazán tudnak beilleszkedni a társadalomba.

“A börtönök tele vannak wayuukkal itt is. Nekünk nehezebb tanulni. Hétévesen megyünk be először a városba a farmról és úgy ülünk be az iskolapadba, hogy egy kukkot nem beszélünk spanyolul, hiszen nem ez az anyanyelvünk. Már indulásnál le vagyunk maradva az oktatásban és ennek meg is van az eredménye”.

Sandro hozzáteszi: “26 éves vagyok, de még nem tudok gyereket vállalni. Két kistestvérem van, akik most kezdik az iskolát és akikre én fogok vigyázni, amikor a városba jönnek. Ha most gyereket vállalnék, nem lenne időm a testvéreimre. Anyámnak tartozom annyival, hogy lesz belőlem valaki. Ezért tanulok most az egyetemen. Hogy tudjam támogatni”.

Kevinnel az anya szó hallatán elkezdtünk feszengeni. Elfelejtettük, hogy főz ránk és vacsorával vár a farmon. Kérdeztük hát a vezetőinket, hogy nem kellene-e visszamennünk, ha már az anyjuk ennyit dolgozott.

“Nem értitek. Egy wayuu nő dolga, hogy ellássa a családot. Ha hajnali egykor érünk haza, akkor felkel, és akkor etet meg minket. Minden wayuu nő ilyen”.

Érdekesnek találtam, hogy milyen szeretettel beszéltek az anyjukról még egy perce, ellenben most semmi könyörületet nem mutatnak. Tudtam, hogy nem az én dolgom ebbe beleszólni. A hangsúly, ahogy beszéltek velünk az anyjukról azt mutatta, hogy a wayuu nőknek ez büszkeség és nem fáradtság.

Mikor hazaértünk, úgy lett, ahogy a fiúk mondták. Az 55 éves anyuka kimászott a függőágyól, egy szó nélkül kitörölte a szeméből az álmot és már rakta is a tüzet, hogy újra melegítse nekünk a szegényes vacsorát: kecskesajtot és sült banánt.

Előkerültek a gitárok, Kevin is zenész. Egy pár szám után megkérdeztem, hogy merre van a mosdó, mire Sandro szélesen széttárta a karjait. “Ahol akarod”. Elindultam hát a bokrok felé a vak sötétben. (ugye áram sem volt a farmon). Egyszer csak egy erős ütést éreztem a nyakamnál, ami visszalökött. Jobb kezemmel a torkomhoz kaptam, ballal pedig próbáltam kitapogatni, mibe akadhattam bele. Szögesdrót.  Majdnem most énekeltem el az utolsó dalt életemben. Valami megint vigyázhatott rám, mert a két szög épp a nyakam két oldalán landolt és egy karcolást sem hagyott maga után. Úgy döntöttem, itt az ideje lefeküdni aludni a függőágyban.

IMG_7512

“Boriiii, gyere kecskét fejni!!!” – álmosan, a függőágyban himbálózva kitöröltem a szememből az álmot, és ránéztem a mobilomra. 5:30. Egy erős balra fordulással majdnem kiestem a függőágyból, majd odasétáltam a karámhoz, ahol a kezembe nyomtak egy cumisüveget, hogy előbb meg kell etetni a kis kecskéket. Ahogy a gidákat etettem, egy párhetes kiskutya is odafurakodott. Komolyan mondom, ez a legjobb módja annak, hogy az ember jól kezdje a napot. Kávé előtti szuper cukiság.

IMG_7505

Mikor kifogyott a cumisüveg, meg kellett tölteni megint, ami most az én feladatom volt. A helyiek a kezembe adták a kecske tőgyét, hogy akkor lehet megfejni. Közben jókat derültek, hogy a magyar lánykának milyen sokáig tart kiimádkozni egy liter tejet a kecskéből.

Reggeli után próbáltam az anyukával összebarátkozni. Keveset beszélt, a szemét pedig végig a farmon tartotta. Erőt és határozottságot sugallt, ahogy járatta a szemét végig a földön, a szája sajkában rágva egy szivar végét. Majd rám nézett és a tekintete meg változott: mély barátságot és szeretetet sugallt. Egyik pillanatban egy macsetével a kezében járkált a viskók körül, a következőben pedig odaadó ápolással csillapította Kevin fejfájását.

wayuu-nok

A wayanuu nőkben a női és féri erő egyszerre tükröződik. Egyszerre vagányak és szelídek, erősek és gyengédek, bölcsek és megértők. Harcosok és védelmezők. A wayanuu nők igazi túlélők.
Sokat gondolkoztam visszafelé a tőlük tanultakról.

wayuu-amazonok

Egyszer egy barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mit jelent számomra nőnek lenni. Hosszas gondolkozás után sem tudtam neki mit felelni erre a kérdésre. Vannak női és férfi attribútumok mindenkiben, de megválaszolni azt, hogy mi az, ami egy nőt nőiessé és egy férfit férfiassá tesz, nagyon nehéz. Azt hiszem, mindig is a férfi erő ellentétét tartottam nőiesnek. Vagyis, ha a férfi erős és határozott, akkor a nőnek gyengének és határozatlannak kell lennie. És ha egy nő véletlenül nem gyenge, hanem határozott, akkor férfias.

A wayanuu nők arra tanítottak meg, hogy a nők tudnak erősek lenni anélkül, hogy férfiasak lennének. Hogy a nőiesség nem a férfiasság ellentéte. És talán a válaszom a barátnőm kérdésére az, hogy egy nő attól nő, hogy megértő szeretettel tud bárki felé fordulni. Mint a wayuu amazonok.