Kiskoromban a kedvenc dokumentumfilm fajtám a vízalatti volt. Ámulva néztem a tetőtől-talpig beöltözött embereket, ahogy siklanak a vízben, a különböző színes állatokat, a hajladozó növényeket. Gyerekként még eszembe sem jutott, hogy egyszer én is megtapasztalhatom ezt a csodás élményt.
Gili Air-en nagyon sokan búvárkodnak. Ott kezdtem el én is, bár nem volt betervezve. Jenny, a finn búvároktató beszélt rá, akivel már akkor pár hete barátkoztam. Bevallom, azért is mentem bele, mert ebben a lányban nagyon megbíztam. Ahogy először a víz alá süllyedtem, egy pillantra bepánikoltam. Féltem az idegen szituációtól, de tudtam, hogy nem engedhetetem meg azt, hogy átadjam magam ennek a félelemnek. Minden zaj a felszínen maradt, és az egyeten dolog, amit hallottam, a légzésem volt és a buborékok, ahogy elhagyják a számat kilégzésnél. Hogy felülkerekedjek a pánikon, elkezdtem a légzésemre koncentrálni, és ahogy szép lassan megnyugodtam, úgy vettem észre a szebbnél szebb állatokat odalent. Jenninek igaza volt: ez egy egészen más világ.
A legtöbb hal egy pillanatra sem zavartatja magát, amikor lent vagyunk közöttük. Olyan, mintha egy egész kis város lenne odalent. Megvan az iskola, az étterem, az autópálya és a lakóházak. Minden egyes halfaj egy külön egyéniség. Szinte hallottam a dudálást és a zsib-zsabot, ahogy elvegyültem közöttük. Amerre csak néztem színes halak, kicsi rákok, baromi laza teknősök voltak. Én pedig lassú mozdulatokkal, szinte csak az áramlatra bízva magam elúsztam a csodálatos korallok felett.
Kicsi dombok és völgyek területek el alattam, olyan dús növényzettel, mintha csak egy erdő lenne, és a gyenge áramlat, mint a szelíd szellő simogatta végig ezt a tájat. Féltem a búvárkodástól, mert kalusztrofóbiám van. Azonban már az első merülésnél rájöttem, hogy ez a legnagyobb szabadság, amit valaha éreztem. Repülök! Nem csak jobbra-balra, előre vagy hátra… minden irányban. Nincsenek határok, nincsenek korátok. Elképzelni sem tudtam előtte, hogy ez ennyire hihetetlen élmény lesz.
A búvárkodás nekem nem csak azt tanította meg, hogy hogyan kell a víz alatt megnézni dolgokat. A víz alatt máshogy működnek a dolgok, és amit most csinálsz, annak csak kicsivel később érzed a hatását. Tehát, ha lefelé akarsz süllyedni, akkor jól ki kell fújni a levegőt és egy picit várni, hogy elindulj lefelé. Ezt bizony ki kell várni. Nem tudod sürgetni. Amikor pedig pánikba esel, automatikusan gyorsan cselekszel. És bármilyen mozdulat, amit kapkodva, gyorsan teszel meg, a vízfelszín felé lök. Én egy elég türelmetlen, kapkodós ember vagyok. Nekem azt tanította meg a búvárkodás, hogy ezzel csak rontok a helyzetemen, elveszítem a kontrollt. Ha mindent szép lassan csinálok, akkor annak meglesz az eredménye.
Már a második napon beleszerettema búvárkodásba, és a bakancslistám úgy 20 elemmel nőtt is. Majdnem egy évvel később, Galapagoson megint lehetőségem adódott búvárkodni, csak az volt a baj, hogy a legjobb helyekhez nem volt elég az alap búvár-jogsi. Csak haladókat visznek le. Akkor döntöttem el, hogy muszáj lesz szintet lépnem. Szerencsére Kolumbiában, Tagangán nagyon olcsó a búvárvizsga, így arra vettem az irányt és a büdzsémet is aszerint alakítottam, hogy ez beleférjen. Azt hittem, a haladó búvár igazolvány megszerzése amolyan uncsi, kötelező kör lesz. Hát már megint tévedtem! Öt merülésből áll a tanfolyam, amiből kettő kötelező és a maradék választható.
Az első merülésem alkalmával az erős áramlatokat tanultam meg kezelni, majd navigálni tanított az oktató a víz alatt. Másnap 30 méter mélyre merültünk, ahol összefutottunk egy 2-3 méteres rájával, aztán pedig egy vízalatti játszótéren gyakoroltam a “repülést”, hogy ügyesebben koordináljam magam. Csupa játék, csupa izgalom. A legutolsó próbatétel az éjszakai merülés volt, amitől nagyon be voltam tojva, hiszen itt azért már nagy eséllyel nem tudom majd kotrolláni a klausztrofóbiám. Este hétkor ültünk be a hajóba, ami a nyílt tengerre vitt bennünket. Én egész úton a felszerelésem teszteltem és aggódva figyeltem, hogy milyen messze kerülünk a parttól. Egyedüli lányként persze egy pillanatra sem mutattam jelét annak, hogy félek. Nagy levegő, csobbanás. Pánik uralása. Lenézés, minden fekete – tuti cápa van alattam. Nagy levegő, pánik uralása. Mosolygás az instruktorra, lámpa bekapcsol, merülés. Eddig minden rendben… lehet nem kellene ennyire rámásznom a többi búvárra? Lélegezz, Bori, lélegezz! Nagyon sötét van. Nem látom mi jön jobbról vagy balról. Bori, figyelj már oda, ne kapkodj! Ne hadonássz. Beeeee és kiiiiii, beeeee és kiiiiii. Nini, egy tintahal. Hú, de szép, és táncol nekünk, ez de jó!
Az út további része már inkább csodálkozással telt, mintsem aggódással. Szerencsére. Aztán egyszercsak vettem a bátorságot és hátranéztem. Oda, ahol már nem világított a vezetőnk nagy elemlámpája és teljes sötétségnek kellett volna lennie. Ehelyett azt láttam, hogy ezernyi csillag vesz bennünket körbe. Olyan volt, mint az űrben úszni. Egyedül csak a kezeimet, a lábaimat és a világító planktonok fényét láttam. Még levegőt is elfeljtettem venni a csodálkozástól. Elkezdtem köröket, bukfenceket hányni ebben a hatalmas végtelenségben, a semmiben. A szabadság érzés még nagyobb lett, mint amit napközben éreztem. Már referencia pont sem volt, hogy tudjam, merre van a fent és merre a lent. Az űrben voltam. Ahogy ez eszembe jutott, hangosan felnevettem – amit sok fénylő plankton buborék kísért. Hiszen megvan a 17. bakancslista elem! “Megtapasztalni a súlytalanságot!”. Hat éve, amikor felírtam a listámra, még fogalmam sem volt arról, hogyan fogom ezt végrehajtani. Ha valaki megkérdezte, hogy mi a terv, mindig azt válaszoltam, hogy még nincs terv. De ott van a listán, mert az, hogy még ma nem tudom, hogyan oldom meg, nem azt jelenti, hogy nem fogom megtapasztalni egyszer. Köszönöm vízalatti világ a csodás meglepetést és a sok tanítást!
