Első utam előtt egy barátom elvitt a Mirador előadására. Emlékszem, tátott szájjal hallgattam Endre és Eri beszámolóját a kalandjaikról. Engem annak idején ők inspiráltak, ma pedig már egy országban utazunk. Bár sajnos nem sikerült velük találkoznom, de egy interjúra azért elcsíptem Nagy Endrét, az alapítót.
Hogy lettél világutazó? Mi volt az első úticél, és hogy sikerült kimenned?
Hogy az lettem-e, nem tudom. Sokan mondják, hogy az vagyok, de olyan ez a szó, mintha valami titulus lenne és kötelezettségekkel járna. A kötelezettséget pedig nem szeretem, valószínűleg ezért is kezdtem el utazni. Az első úticél Mexikó volt, még egyetemista koromban. Antropológiát tanultam, ahol egyik imádott tanárom, Kézdi Nagy Géza tette fel a kérdést, hogy ki akar vele és csapatával Mexikóba utazni. Én voltam az egyetlen, aki feltette a kezét. Menni akartam, de pénzem nem volt. Illetve csak annyi, amit egyetem melletti diákmunkákkal meg lehetett keresni.
Végül sikerült kijutnom. 3 hetet utaztam a tanárommal és csapatával, majd egy hétre magamra maradtam. Akkor tetszett meg ez a létforma.
Az első igazi kaland 2005-ben következett be. EVS-önkéntesként Guatemalába kerültem, és fél év alatt nem csak azt az országot, de Hondurast, El Salvadort és Nicaraguát is sikerült beutaznom.
Ekkor tanultam meg spanyolul, némi kakchikel maja akcentussal, mivel fogadó családom ebből a népcsoportból való volt. Nem jártam nyelviskolába, mindent az utcán szedtem fel magamra, amit egy irodalmi spanyolt beszélő valaki azonnal kiszúr, de Latin-Amerikában sokszor helyinek néznek.
Miért pont Dél- és Közép-Amerika most a fókusz?
Nem most, mindig is az volt. Gyerekkoromban nagyon titokzatosnak találtam a maja kultúrát, vonzott Mexikó és Guatemala. A rajongás máig nem múlt el, szerintem Tikalnál zseniálisabb romváros nincsen. A dolgok adták magukat. 2006-ban, mikor hazatértem, sikerült túravezetőként elhelyezkednem, majd 2009-ben saját vállalkozásként elindult a Mirador Adventures. Azóta ennek élek, ráadásul párom, Lendik Erika is támogat mindenben. Még a saját cég beindítása előtt jött ki velem egy fél éves közép-amerikai hátizsákolásra, azóta ő is bele van szerelmesedve a kontinensbe.
Jártunk olykor Ázsiában (India, Thaiföld, Kambodzsa, Fülöp-szigetek, stb.), de nem jött be. Mi imádjuk a természetet, a végtelen esőerdőt, amiből ezekben az országokban nem sok maradt. Ráadásul nem szeretünk a gringó ösvényeken mozogni, márpediglen DK-Ázsiában nem nagyon van olyan hely, ahol ne lenne rajtad kívül még vagy tízezer hátizsákos.
Latin-Amerika más világ. Itt is vannak igazi turistaközpontok, de szerencsére pár kilométerrel odébb már csak helyiekkel találkozik az ember. Épp Kolumbiában vagyok, mikor válaszolok a kérdésedre, és elmondhatom, több mint egy hónapja egyetlen turistával sem találkoztam.
Mennyi időt töltesz úton, és mennyit otthon?
Változó. Az elmúlt 3,5 évben párommal, Erivel, tulajdonképpen folyton úton voltunk. Pár hétre minden évben hazatérünk, de az időnk nagy részét Latin-Amerikában töltjük. Vagy csapatokat vezetünk, vagy magunk mászkálunk, főleg számunkra is ismeretlen vidékeken.
Emlékszem, mesélted milyen volt olyan helyre érni, ahol Te voltál az első fehér ember. Elmeséled ezt az olvasóknak is?
2006-ban történt. Kevés pénzem volt utazni, így döntenem kellett. Vagy követem a kitaposott ösvényt, és elmegyek a hondurasi Bay Islandsre én is búvárkodni tanulni, vagy nekivágok az ismeretlennek, és megpróbálok lejutni a Moszkító-partra. Ez utóbbi mellett döntöttem, és jól választottam.
Három héten át stoppoltam a Rio Patuca mentén (a Moszkító-partra nem vezet út), mely során sikerült eljutnom olyan tawahka és miszkító falvakba, ahol a helyiek elmondása szerint soha nem fordult meg fehér ember. Ez a vidék máig teljesen el van zárva a külvilágtól. Se áram, se térerő, se semmi. Az indián férfiaknak van kapcsolata a várossal, mivel olykor felmennek idénymunkára, de a nők és gyerekek többsége soha nem hagyta el a faluját. Mikor betoppantam, volt rémület. Fogdosták a hajamat, a gyerekek sírva rohantak el előlem.
Ennél csak az volt viccesebb, mikor 2009-ben Erit is magammal vittem, akit az indián asszonyok bolondnak néztek, mert sárga a feje. Igen, sárga. Nem ismerik a szőke szót, ahogy például a szomorúságra sincs szavuk, azt a spanyolból vették át. Mivel minden második évben viszek Mirador csapatot a térségbe, mára megszokták a külföldi jelenlétét, de máig nem könnyű velük a kommunikáció. A tawahkák és a fehérek között van valami űr, amit nehéz áthidalni.
Találni ma még ilyen helyeket?
Persze. A turisták 99 %-a ugyanazon a nyomvonalon utazik, max. abban van különbség, hogy valaki délnek vagy északnak tart. Elvétve akad olyan hátizsákos, aki lemerészkedik a kitaposott ösvényről és bevállalja, hogy heteken át nélkülöz, nem eszik, nem iszik, nem fürdik normálisan, rábízza magát a véletlenre. Peruban pár éve végigutaztunk az Apurímac- és az Ene-folyók mentén, pedig mindenki azt mondta, ne tegyük, mert a Fényes Ösvény máig ott garázdálkodik. Mára a gerillák is Facebookoznak, tesznek a hátizsákosokra. Nem biznisz elrabolni egy turistát és várni a váltságdíjra. VRAE (Valle Rio Apurímac y Ene) volt a legnagyobb élmény egész Peruban. A gerillák híre miatt nem alakult ki a turizmus, az ott élő asháninkák teljes elzártságban élnek. Vagy tíz napot töltöttünk 2013-ban közöttük, naponta 5 liter mazatót (erjedt yukkalé) ittunk meg, csak hogy jó benyomást keltsünk. Találkoztunk olyan öreg casiquével (törzsfőnök), akinek 96 gyermeke volt.
Nem ugyanaz volt az élmény, mint a tawahkák között, de nagyon hasonló. Itt is a nők néztek ránk furcsa szemmel. Vagy ott vannak a shuarok, ahová második alakalommal már csapattal mentünk. Egy Nantip nevű kicsi faluba akartunk betérni (ne keressétek térképen!), ahová 2013-ban Erivel már egyszer eljutottunk, tehát ismertek minket, ennek ellenére két órás falugyűlést tartottak arról, hogy levágják-e a fejünket. Nem megrendezett indiánparádé volt, lévén ez a falu nem fogad idegeneket. Végül pont a nők nyomására álltak el lenyakazási szándékuktól.
Te is Kolumbiában vagy épp, ha jól tudom, pont a Karib-tenger partján. Tőled pár órányira is élnek olyan közösségek, ahová nem érkeznek minden nap turisták. Tavaly találtunk rá a hegyek között Nabusimakéra, ahol belecsöppentünk egy temetési ceremóniába. Meghatározó élmény volt. Azt tudni kell az ilyen közösségeknél, hogy nem lehet őket rapidban látogatni. Meg kell szokják az arcodat, olykor napok is eltelnek anélkül, hogy megszólítanának. Utána azonban kinyílik egy új világ. Utazásaink során az elzárt közösségek között tanultuk a legtöbbet. Nem csak róluk, de magunkról is.
Melyik a leghardcore-abb túrád?
Ezt nehéz megmondani. Egy hegymászónak nagyon kegyetlen tud lenni az esőerdő, vagy egy kerékpárosnak a hegymászás. Mindenki másmilyen. A túra nehézsége elsősorban nem a fizikai megpróbáltatásokról szól, sokkal inkább a pszichéről. Nem tűnik vadnak beköltözni pár napra egy őserdei közösséghez, de tízből tíz ember 24 órán belül elvonási tüneteket fog produkálni.
A válasz a cukor. Az európai ember bármit eszik, abban cukor van. Az ősközösségek jó esetben sült húst, rossz esetben üres yukkát esznek. Mindenkinek ajánlom otthon kipróbálásra, hogy 24 órán át semmi olyat nem vesz magához, amiben cukor van. Próbálj csak rizst enni és vizet inni rá. A nap végére zizegni fogsz. Elsősorban ezt a legnehezebb feldolgozni egy őserdei túra során. A hegymászás az más. Azt vagy tudja valaki csinálni, vagy nem. Ha tudja, akkor nem lesz nehéz, ha nem tudja, szenvedni fog.
Melyik országot ajánlod kezdő utazóknak?
Akármelyiket. Teljesen mindegy, hová megy az ember, a lényeg, hogy ott legyen. Azt tudni kell, hogy angollal csak Európában lehet boldogulni. Latin-Amerikában spanyol nélkül nem ugyanaz a fíling, Afrikában pedig a francia elengedhetetlen.
A legtöbb kezdő utazó DK-Ázsiát választja, mert ott állítólag beszélik az angolt. Pedig nem beszélik. Nekem az volt vele a bajom, hogy nem tudtam kommunikálni a helyiekkel. Buszjegyet és egy tál levest tudsz venni, de viccet már nem tudtok mesélni egymásnak.
Thaiföld tök egyszerű, szép a tengerpart és jó a kaja, de a thai kultúrából a thai nyelv ismerete nélkül alig ismersz meg valamit. Nekem az hiányzik Ázsiából, hogy nem tudsz igazán elmerülni a társadalomban, mindig kívülállónak érzed magad. Latin-Amerikában más a helyzet. Ha beszéled a spanyolt, akkor kinyílik a világ. Anélkül csak azt fogod érezni, hogy mindenki át akar verni és hülyének néz.
Persze nem mindenhol. Argentínában, Panamában és Kolumbiában egész kulturáltak az emberek, ráadásul szeretik a turistát, tehát nem lesz bajod. De Nicaraguában, Peruban vagy Bolíviában agyonnyom a teher, hogy gringó vagy, és az is maradsz.