Danival egy előadás alkalmával ismerkedtem meg, azóta Facebookon követjük egymás útját. Amikor megláttam, hogy Észak-Koreában kalandozott, rögtön tudtam, hogy Vele készítem el az első backpacker.hu interjút.

Először is nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést az interjúra. Kérlek, mutasd be magad pár szóval! Ki vagy és mit csinálsz, amikor épp nem Észak-Koreában utazol?

Németh Dániel vagyok, idén végeztem az ELTÉ-n. Amikor éppen nem Észak-Koreában utazom, akkor valahol máshol teszem ugyanezt, vagy ha máshol sem, akkor nagy valószínűséggel épp a következő utamat szervezgetem. Esetleg az is előfordulhat, hogy éppen egy korábbi utammal kapcsolatban tevékenykedek, például előadást tartok, cikket írok vagy akár interjút adok a backpacker.hu számára.

Miért pont erre az országra esett a választásod?

Észak-Koreáról sokat hallunk, de keveset tudunk, ami kíváncsivá tett. A hírekből ítélve ez maga a földi pokol, egy véres kommunista diktatúra. Mivel én ’90 után születtem, ezért még gyermekkoromban sem volt “szerencsém” ehhez hasonlót megtapasztalni. Jártam azóta Kínában, Oroszországban és a Dnyeszter Menti Köztársaságban is, de ilyesmit ezeken a helyeken sem találunk már. Most, hogy Kuba is nyitni kezdett, úgy éreztem Észak-Korea talán az utolsó hely a Földön, ahol még életében megismerkedhetek a 20. század egyik torzszülött, zárt rendszerével.

Mennyire kellett erre az utazásra felkészülni?

Egy hónapot töltöttem azzal, hogy megtaláljam a belépés legolcsóbb módját. Aztán még egyet azzal, hogy velük e-mailezzek, és tisztába tegyem az összes részletet. Onnantól viszont, hogy befizettem nekik a díjat, már nem volt más tennivalóm.

Hogy jutottál be az országba? Mi volt az útvonal és milyen engedélyek, vízumok kellettek ahhoz, hogy belépj Észak-Koreába?

Észak-Korea nem egy backpacker-barát ország. Ez talán kicsit erősen hangzik ezen a blogon, de ezt be kell látni. Csak az állam által elismert utazási irodák (akik egyébként elintézik a vízumot is) egyikével lehet belépni, mégpedig három féle módon: repülővel Kínából, vonattal Kínából vagy vonattal Oroszországból. Én vonattal érkeztem Kínából Phenjanba, az ország fővárosába.

A határon körülbelül másfél órát állt a vonat, a határőrök nagyon alaposan átvilágítottak mindenkit. Többek között megmérték mindannyiunk lázát, felírták a telefonjaink adatait és szúrópróbaszerűen az összes fényképet is átpörgették. Mivel én előtte egy hónapig Kínában utazgattam, ezért tekintélyes mennyiségű szelfi tengeren kellett szegény határőrnek az én esetemben keresztülrágnia magát. Amikor útitársaim Japánról és Dél-Koreáról szóló útikönyveit is tüzetesen végiglapozták, rájöttem, mi lehet a háttérben. Ez az egyetlen mód számukra, hogy a kinti világról információhoz jussanak, nyilván azért nézegette Szöul képeit hosszú percekig, mert ő maga sosem juthat el oda.

Gondolom, az infrastruktúra nincs még nagyon kialakítva utazók számára. Hol aludtál és ettél? Mennyire volt nehéz a kommunikáció?

“Utazók” számára egyáltalán nincs infrastruktúra. A turistákat viszont színvonalas hotelek és éttermek várják, az idegenvezetők pedig tökéletesen beszélnek angolul.  Igaz, abból adódóan, hogy én az interneten fellelhető legolcsóbb úttal mentem, csak egy kevésbé színvonalas ifjúsági szálláson aludtam, a csoport tagjai közül többen elégedetlenkedtek is a körülmények miatt. Én személy szerint élveztem a helyet, bár nem is volt viszonyítási alapom: három éve utazom, de Észak-Korea volt az első ország, ahol hotelben szálltam meg. Sőt még a hostelekben eltöltött éjszakákat is egy kezemen meg tudnám számolni, általában ugyanis helyieknél alszom. Erre Észak-Koreában természetesen nincs lehetőség, a helyiekkel való kapcsolat igen korlátozott.

Milyenek a helyiek?

Normális emberek. Mármint azok a helyiek, akikkel lehetőségem nyílt egyáltalán találkozni. Merthogy akármennyire is igyekeztek ezt a látszatot kelteni ott tartózkodásom alatt, tisztában vagyok vele, hogy én nem az átlagos észak-koreaiakkal találkoztam. Látszólag bárkivel szóba elegyedhettem, én választottam ki, kivel ismerkedem a vonaton, az étteremben vagy akár a téren – sőt utóbbin a győzelem napi ünnepség kapcsán még néhány helyi lánnyal táncolhattam is! De ezek nem átlagemberek: az étterembe csak a leggazdagabb helyiek járnak, az ünnepélyen csak az egyetemisták táncoltak, a Kínába tartó vonatra pedig csak nagyon jó indokkal engednek fel észak-koreaiakat. Odafelé néhány Kínában tanuló észak-koreai lánnyal ismerkedtem meg, akik a határ előtt megkértek, hogy tegyek el egy-két sminkcuccot a táskámba, ezeket ugyanis tilos bevinniük. Nem tudom, hányan vannak még így, de igen, én képes voltam rögtön egy csempészéssel indítani az észak-koreai kalandomat.

A visszaúton pedig az észak-koreai futó válogatott tagjaival nyílt alkalmam megismerkedni. Ők a londoni olimpián is szerepeltek, és Rióban is fognak, jelenleg pedig egy Vietnámban rendezett nemzetközi futóverseny apropóján hagyták el hazájukat. A lányok edzője jól beszélt angolul, étellel és sörrel kínált, a végén pedig még a névjegykártyáját is nekem adta, és megegyeztünk, hogyha Magyarország olimpiát rendez, találkozunk.

Miben volt más az ország ahhoz képest, amit vártál? Vagy pont olyan volt?

Ahhoz képest, amit a média sugall, egy sokkal barátságosabb, szabadabb és nyitottabb Észak-Koreát ismerhettem meg. Nem figyelték minden lépésünket, utaztunk vonattal és a metróval is, ahol egy kicsit elvegyülhettünk a helyiek között. Sőt, hármunknak még egy helyi kocsmába is sikerült “beszökni” egy sör erejéig, igaz tíz percre rá csatlakozott hozzánk az idegenvezetőnk. Úgy fogalmaznám meg, hogy bár hosszú pórázon tartottak minket, de pórázon.

Mit érdemes megnézni?

Az idegenvezetők úgyis azt mutatják meg, amit mutatni szeretnének, itt nem a turista dönti el, mit néz meg. A kérdés inkább, hogy mit érdemes meglátni. Amire a válaszom, hogy amit nem mutatnak.

Sok csoporttársam például aludt a hétórás vonatút alatt, engem viszont le sem lehetett kaparni a vonatablakról. Később igyekeztem a mellékutcákba is be-belesni, gyakran fordult elő, hogy a csoport többi tagja egy látványosságot fényképezett, én meg nekik háttal egy egyszerű utcai jelenetet kaptam lencsevégre. Persze a kilépésnél aggódtam, hogy letöröltetik velem ezeket a képeket, de szerencsére megúsztam.

Mi fogott meg a legjobban Észak-Koreában, mi volt a legmegdöbbentőbb?

Észak-Koreában olyan alapvető dolgok is különböznek, mint például az időszámítás. Ők ugyanis Jézus helyett Kim Ir Szen születésétől számítják a naptárukat, náluk nem 2015, hanem 104 van. Ezen kívül a hiány, amit megemlítenék. Azoknak a dolgoknak a hiánya, amik bárhol máshol megszokottak: internet, mobilhálózat, közvilágítás, zaj,  reklámplakátok, közlekedési dugók, kondenzcsíkok – és tegyük hozzá – maga a szabadság. De hát pont ez a hiány, amire kíváncsi voltam, és ami különlegessé teszi ezt az országot!

Nagyon köszönöm Daninak az interjút! Kövessétek az oldalát, ha több érdekes kalandról szeretnétek még olvasni!