A Backpacker Nagyi üzenete

“Elnézést, szabad ez a hely?” “Persze drágám, ülj le nyugodtan” – mondta a közel ötven évesnek tűnő nő, a Laguna del Apoyo partján. Elővettem egy cigit, rágyújtottam, ő pedig belekezdett élete történetének elmesélésébe.

A következő húsz percben gyakorlatilag az államat kerestem. Gilian, az angol utazó, olyan élettörténetet tárt fel előttem, hogy attól a fejem búbjáig libabőrös lettem, feltöltődtem, és azt mondtam: ezt mindenkinek hallania kell! Bekapcsoltam a diktafonom, és csak hallgattam tovább az egyébként 72 éves nagymama történetét, aki épp abban a hostelben önkénteskedett, amiről az előző cikkben már meséltem – a Peace Projectnél.

 

Gilian, én nagyon sok olyan emberrel találkozom és beszélek, akik félnek az utazástól, túl öregnek tartják magukat. Azt mondják az utazás a fiatalok hóbortja. Mi a véleményed erről? 

Én elég szerencsés vagyok, mert ennyi idősen is fitt vagyok. Persze mit vársz, ha otthon ülsz a TV előtt, nincsenek céljaid, és nem találkozol fiatalokkal. Akkor persze, hogy nem lesz jó a fizikumod.

Mesélsz egy kicsit arról, hogyan kezdtél el utazni?

19 éves koromban azt hittem megvan mindenem. Találtam egy rendes férfit, volt munkája, szeretett és el is vett. Ma már szégyellem ezt bevallani, de így volt.

Harmincöt éves koromig éltem egy olyan életet, amiben azt hittem, biztonságban vagyok, pedig közelében sem voltam. Félelemből mentem férjhez, és szinte semmiben nem hoztam döntést. Sodródtam éveken keresztül. Aztán egyszer azt mondtam, nem tudok egy ilyen életet élni tovább. Eljött az idő, hogy átvegyem az irányítást a saját életem felett.

Amikor elváltunk, végre eljutottam a főiskolára, és szociális munkás lett belőlem. Harmincas éveim derekán jártam akkor. Azt is tudtam, hogy utazni akarok, de nem tudtam, hogyan kell. Rettegtem, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ezt akarom.

Szép lassan kezdtem, és úgy merészkedtem egyre kintebb a komfortzónámon. Én akkor éltem a tini koromat, amit a családi élet miatt korábban nem tudtam. Buliztam, ittam és sokat pasiztam. Először negyven éves koromban utaztam, egy szervezett utazás keretein belül, ami megadta a biztonságot számomra. Akkor még csak a Bahamákra. Ez az akkori életformámhoz nagyon passzolt. De egy  idő után, a többedik ilyen utamon, elkezdtem azt érezni, hogy eljutok ugyan ezekre a csodás helyekre, de semmit nem látok belőlük.

Akkoriban láttam más utazókat, akik egyedül mentek, és feltettem a kérdést magamnak: hogyan csinálják ezt?

Nem sokkal később találtam rá a Lonley Planet könyvekre. Ahogy elkezdtem olvasni, már láttam, hogy ez nem is olyan bonyolult. Változtattam az utazási szokásaimon, és bár még mindig szervezett úttal mentem, napközben elkolbászoltam egyedül.

És mi volt a következő lépés?

Az a solo utazás volt, de még mindig fogalmam sem volt, hogy hogyan tehetem ezt meg. A véletlen összehozott egy emberrel, aki épp Costa Ricába készült. Megkérdeztem, hogy mehetek-e vele, ő pedig azt válaszolta: hogy igen, holnap indulunk. Összesen két hetet utaztam vele, amíg megtanított egyedül utazni. Onnan már nem volt megállás.

Bár még mindig dolgoztam, de akkor már évente kétszer elutaztam valami egzotikus helyre. Általában Mexikóba. :)

Aztán jött egy krízis az életemben. Ötven valahány éves lehettem, amikor az új kormány lerombolta a szociális projektet, amiben dolgoztam. Bár felajánlottak számomra egy új állást a cégnél, de az gyakorlatilag csak akta-tologatás lett volna. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ebben az új munkában nem tudok kiteljesedni, nem tudok másoknak segíteni. De mi lesz az egzisztenciámmal? Minden reggel meditáltam, és egyszer csak megjött a válasz: Fogd a pénzt és fuss!

Kaptam egy elég erős végkielégítést, amiből elkezdtem a tanárképzőt. Még be sem fejeztem az iskolát, már kaptam is egy ajánlatot Mexikóban tanítani angolt. Én meg fogtam magam, eladtam mindenem az ötvenes éveim derekán és leköltöztem Mexikóba. Összesen öt évet tanítottam ott. Körbeutaztam az országot egyedül, majd béreltem egy kis házat a tengerparton, havi 100 dollárért – mondjuk olyan is volt (nevet) -, és nyugdíjasnak nyilvánítottam magam. Néha elvállaltam egy-egy munkát ugyan, de alapjában ennyi volt az életem.

És akkor, hatvan évesen azt mondtam: Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy letelepedjek. Még nem töltöttem elég időt Ázsiában, a világ többi részét is fel akarom fedezni. Mexikóban megvolt mindenem, volt egy házam, de nem ezt az életet akartam élni.

Ez a lehetőség 75 éves koromban jobban jött volna. Szóval feladtam azt a komfortot is, amit a rusztikus kis házam ajánlott Mexikóban és elutaztam Indiába meditálni, majd Balira megünnepelni a hetvenedik születésnapomat. Közben dolgoztam NGO-knál, önkénteskedtem és bejártam a világot. Aztán hazamentem Kanadába (oda költözött még a férjével annak idején- Bori), és szobákat bérletem meg házat őriztem. Itt van egy nagymama, akinek nincs háza, és baromi jól érzi magát így.

Amint látod, nem igazán tudok neked egy pontos időpontot adni, hogy mikor kezdtem el utazni, azt meg pláne nem tudom megmondani, hogy meddig fogok, mert ugye még mindig itt vagyok, és élem az utazók életét.

Ezt teljesen megértem. Na és mi lett a félelemmel időközben?

Azt hiszem, hogy az önbizalmam megjött menetközben, mert egyre extrémebb dolgokat vállalok be. És igen, félelmetesek…

Általában úgy működik a dolog, hogy van egy ötletem, és nagyon bezsongok tőle. Elkezdem szervezni a részleteket, és jön a félelem. Talán már nem tudom ezt megcsinálni? Túl nagy falat? De aztán azt mondom magamnak: ezt akarod és fogod  is csinálni. Valamiért a legrosszabbak a reggelek. Négy felé. Akkor kérdezem meg magamtól: Mi a szart csinálok??? De ha egyszer már meghoztam a döntést, akkor nagyon messze állna tőlem a meghátrálás. Lehet, hogy kicsi igazítok a terven, de akkor is megcsinálom.

“Akarod tudni, hogy miért utazom?” – Noná!

Nem igazán hoznak lázba a múzeumok, meg a hasonlók. Sokkal inkább érdekelnek az emberek és a kultúra, az étel és a zene. Igazából azt is szeretem, hogy nem élek a nyugati világ luxusában. Akár hiszed, akár nem, szeretek kézzel mosni a patakban. Szeretek olyan helyekre utazni, ami számomra egzotikus.

Engem kifejezetten nem érdekel, mert tudom hogy megy ez, de biztos vagyok benne, hogy sok olvasó felteszi majd a kérdést: hogyan engedheted meg magadnak ezt az életformát?

Amíg van egy jó munkád, hozzá vagy szokva egy életszínvolnahoz. Bármi is a munkád, ez a szint ez állandó. Amikor megszűnt a állásom, megláttam a lehetőséget benne. Megnéztem ezt az életszínvonalat, amiben éltem, és a minimumra csökkentettem. Elkezdtem gyalog járni és nem kocsival, otthon főztem, stb. Kíváncsi voltam, hogy mi az a minimum, amire szükségem van.

És ebben nagyon jó vagyok. A háború után születtem Angliában, és anyám megtanított spórolni. Mind a mai napig, sokan kérdezik meg tőlem, hogy csinálom ezt. Nincs szükségem semmire, csak pár ruhára. Azokat is turkálóban veszem. Otthonom sincs. Mondjuk a bort imádom. Az marad. Van valamennyi nyugdíjam, amiből simán megélek itt, vagy bármelyik fejlődő országban. Önkénteskedésért kapok szállást és ellátást, és néha adok angol órákat.

A saját fiam teljesen el van képedve, hogy a létminimum alatt élek Kanadában, de nézd milyen szép életem van. Sokan panaszkodnak, hogy nincs pénzük, mert hatalmas a jelzáloghitelük, én meg azt mondom, “az a te döntésed, hogy ekkora házban akarsz élni.” Nekem nincsenek ilyen igényeim.  

A nyolcvanas években kezdtél el utazni. Miben volt akkor más utazni és hogyan változott meg az utazás.

Most úgy érzem, hogy egyre több fiatal kezd el utazni. És vannak idősebbek is, de ők mind hippik voltak. A legtöbb idős nem tudja lehozni az igényeit. Sokan szeretnének így élni, de félnek.

Talán most már egyre többen kerekednek a félelem fölé. Találkoztam egy idősebb párral, akik csak idén kezdtek el backpackelni. Egyre többen vannak minden generációban.

Amikor fiatalok vagyunk azt gondoljuk, hogy az az időszak a legszebb és legjobb, amiben most vagyunk, és szörnyű lesz, amikor 40-50-60 évesek leszünk. Én most őszintén bele tudok nézni a szemedbe 72 évesen és azt tudom neked mondani: sokkal boldogabb és békésebb vagyok, mint amilyen negyven évesen voltam. Talán ez tapasztalat, vagy spiritualitás, de legfőképpen a ráismerés, hogy mindig van választásunk. Nem kell cipelnünk azokat a súlyokat, amit a társadalom aggat ránk.

Jó, persze nem mindig minden esetben, amikor például csúnyán megbetegedsz, akkor tényleg kevesebb a választásod. De sokkal többünknek vannak lehetőségei, mint amennyien azt felismerjük, és mégis kifogásokat keresnek. Én pedig azt üzenem nekik, hogy igenis van választásod! Meg tudod csinálni.

Szóval ez az üzeneted az olvasóimnak?

Az üzenetem a következő:

Érezd a félelmet, de cselekedj! Ne gondold azt, hogy könnyű, első ránézésre. Könnyebb lesz, de soha sem lesz könnyű. Én is félek még mindig. De ez része az egész ceremóniának. Igen, nagyon szerencsés vagyok, de ez a szerencse a döntéseim eredménye.