Az előző fejezetben a környezetvédelemről írtam, ennek a fejezetnek a célja pedig arról beszélni, miként utazzunk felelősségteljesen egy országban úgy, hogy az az adott ország kutúráját és a gazdagását ne sértse.

Az önkényes önkéntesség

Kezdem a legegyértelműbb, mégis a legnagyobb problémával: az önkéntességgel. Gondolhatnád azt, hogy egy országba utazni, és ott bármiféle segítséget nyújtani jó dolog. Ezt általában önkéntesség keretein belül csináljuk, avagy a volunteering.

Na már most. A helyzet az, hogy nagyon sok ember azért választja ezt az utazási formát, mert ingyen szállást és ellátást szeretne, egy közösséget, ahova tartozhat és csak utána következik a sorban maga a tény, hogy valami jót tesznek.

Ennek köszönhetően, elég sok hostel elkezdte kihasználni ezt a lehetőséget, és rabszolgákat toboroznak az “önkéntesség” szóval. Ez azt jelenti, hogy napi pár óra munkáért megkapod az igyen ágyat (vagy sok esetben a sátorhelyet!), és kapsz valamennyi ennivalót. Ezt persze mindenki maga dönti el, hogy bevállalja-e, vagyis persze nem igazi rabszolgaság. Nem is ez a probléma, és még azzal sem lenne baj, ha nem segítesz másoknak – kivéve a sok esetben expat hostel tulajdonost -, hanem az a baj, hogy elveszed a helyiektől a munkalehetőséget.

Pár hete voltam egy ausztál srác birtokában lévő hostelben, ahol a kiszolgáló személyzet nagy része külföldi volt, és nyolc órát dolgoztak az ingyen szállásért. Egyedül a biztonsági őrök voltak nicaraguaiak.

Abszolút megértem, hogy egy-két helyre elkél a külföldi tudás, de azért azt hiszem a takarítás nem olyan, amire ne lehetne helyi embert találni.

Fenntartható Önkéntes Tippek:

• Menj helyiekhez, ne külföldiekhez!
• Válassz farmokat, vagy családokat,  ne hosteleket, üzleti válalkozásokat!
• Soha ne fizess azért, hogy önkénteskedj!
• Soha ne önkénteskedj árvákkal, úgy, hogy nem vállalod utána a következményeket!

Még mielőtt követeket kezdenétek el dobálni, ezeket mind azért tudom, mert kipróbáltam. Pucoltam már wc-t, voltam recepciós egy hostelben és pelenkánztam árva gyerekeket. A legjobb mindközül egyértelműen az volt, amikor egy idős párnak segítetettem, és attól éreztem  magam a legjobban is.

Visszaadni a közösségnek

A hajón támadt az az ötlet, hogy szedjünk össze valamennyi pénz, és adjuk rászorulóknak Cabarate-ben. Az egész szervezés összesen három napot vett igénybe, a pénz begyűjtésétől kezdve, a szegényeket segítő szervezet megtalálásán keresztül, egészen az ételosztásig, és mai napig az egyik legjobb utazási élményem. Annyi pénzt szedtünk össze, amiből 200 embert, köztük 150 gyereket, négy napig tudunk etetni. Hihetetlen érzés.

Ha csinálsz magadnak búcsúbulit, kérd meg a barátokat, hogy ne hozzanak fölösleges ajándékokat, tegyél ki egy dobozt, és a pénzt vidd el egy helyi szervezetnek, ahol jól tudják felhasználni. Nem csak segítesz vele, de sokkal közelebb kerülsz a helyiekhez is.

A modern a kolonizálás

Nem egyszer volt már, hogy le akartam harapni egy huszegynéhány éves fiatal fejét, mert úgy beszélt a helyiekkel ázsiában, mintha ő lenne a világ ura. Rengeteg nyugati, fehér utazó azt hiszi, hogy azért mert a pénze többet ér egy adott országban, ő maga is felsőbbrendű. Valahogy beléivódott az a tévhit, hogy akinek van pénze, annak esze is van. Ilyenkor legszívesebben odamennék ezekhez az idiótákhoz, és elmagyaráznám, hogy bizonyára az az asztalláb többet ér nála, nem hogy a pincér, akivel az imént úgy beszélt, mint más a kutyájával se.

Ezek az emberek általában hordákban vonulnak országokon keresztül, egyes-egyedül egymás társaságát keresik, mert egy picit sem akarják megerőltetni magukat, hogy megtanulják az adott nyelvet. A helyieket pedig úgy csicskáztatják, mint a kiskirályok.

A jelszó: vendég. Egy vendég vagy csupán az országban, annak minden kötelezettségével: tiszteled a vendéglátódat, betartod a helyi szabályokat és tudod a helyed.

Hogyan ne legyél kolonizáló:

• járj helyi étterembe, ne egy expat által üzemeletet helyre
• vásárolj piacon
• add meg a helyieknek a tiszteletet
• tanulj meg legalább 10-20 szót az adott nyelven
• ismerkedj, legyél kiváncsi a helyiekre

A ló túloldala

Aztán meg vannak azok az utazók, akik átesnek a ló túloldalára a nagy költséghatékonyság közben. Igen, sokszor ránk rakják a “fehér-adót” utazás közben, amikor fejlődő oszágában utazunk, és igenis kell alkudni sok helyen. Ezt sosem szabad nagyon agresszívan, és érdemes valamennyit hagyni az eladónak is. Nem illik valahova beülni, és fogyasztás nélkül lébecolni. Nem illik az asztalt verni, hogy a helyieknek miért olcsóbb a belépő a TajMahalba, ha egyszer a mi minimálbérünk az övék többszöröse.

A napokban három amerikai lánnyal ültem egy buszon, amikor feljött egy koldus, és elkezdte elmesélni a történetét: felesége meghalt, fia rákos, ő is beteg. Kell a pénz gyógyszerre. Majd elindult pénzt kérni, amiért cserébe cukrot adott. A helyiek sorra vették elő a pénztárcájukat, én is. A lányok rámmeredtek, amikor látták, hogy pénzt akarok adni: “Te szerinted igaz ez az történet?!”-kérdezték. “Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ezen a buszon jelenleg ő van a legkiszolgáltatottabb és megalázottabb helyzetben. Én már hónapok óta utazom egy idegen országban, éttermekben eszem, és baromira jól érzem magam. Szerintem ő nem”.

Pénzt nem adtak a lányok, de legalább egy kicsit elcsöndesedtek.

Sajnálat – turizmus

Nem voltam még Kubában, de az a helyzet, hogy egyre kevésbé vágyom oda Castro halála óta. Hogy miért azóta? Mert azóta hallom szüntelen azt a mondatot: hogy most kell odamenni, mert meg fog változni. Igen ez tény. De senki nem érzi ennek a mondatnak a szomorúságát rajtam kívül? Nekem ebben az van: “Most akarom megnézni, hogy lássam, hogyan élnek az emberek a diktatúrában, hogyan vannak elbarikádozva a jólléttől.” Lelki szemeim előtt szegényeket fotózó fehéreket látok, akik otthon mutogatják a barátaiknak a képeiket: “nézd milyen szarul élnek szegények.”

Sokszor vagyok előítéletes, ezért fentartom a jogot magamnak, hogy ne legyen igazam, de az tény, hogy egyelőre nem akarok Kubába menni.

Egyél, Aludj, Boardozz a szegényekért

Itt Nicaraguában több olyan helyet is találtam, akik nagyon okosan használták fel a turizmust úgy, hogy az segítse a közösséget. Az egyik ilyen a Peace Project volt az Apoyo-lagúnánál. Ez egy olyan hostel, ami használ önkénteseket, de kizárólag angol tanításra és búvár oktatásra. Az önkéntesek a helyieket is tanítják búvárkodni, amit a Porject áll, ha hajlandóak Dive Masterek lenni, vagyis a későbbiekben már nem küldöldieket kell alkalmazni a merüléshez, hanem a szomszéd fiút. A pénz pedig a turistákból jön be. A tradicionális támogatásból egy hostelt építettek, és az onnan befolyó pénzt visszaforgatják a különböző oktatási projektekbe. Nagyon örültem, hogy jó helyre kerül a pénzem.

Pár nappal később, Leónban megtaláltam ennek az utazási iroda változatát, akikkel felmentem Vulkán-boardozni a Sierra Negra-ra. A lesiklás  és a túra 30 dollár volt, de minden centet helyi szociális projektekbe forgatnak be, ételt osztanak belőle, és iskolákat tartanak fent.

Nagyon örültem, hogy végre haladunk valamerre…