Az önkéntességről a legtöbb embernek az jut eszébe, hogy egy csapat afrikai kis kölyökkel fotózkodik. Bevallom, én is akartam így jót tenni annak idején, de csúnyán szembe kellett néznem az igazsággal, hogy árva gyerekekkel foglalkozni önkéntesség címszóval több kár, mint haszon. Kiábrándultam az egész ideológiából.
Nemrég az élet elképesztő fricskával dobta elém a lehetőséget, hogy megtanuljam, milyen könnyű és jó is segíteni másoknak.

“Elnézést, ön vár valakire?” Kérdezte az idős asszony tőlem, a kerikeri-i szupermarket kávézójában, ahol épp a Chai Latte-met iszogattam. –” Igen. Ön Jenny?” – kérdeztem.  Jenny mosolyogva nyugtázta, hogy mind a ketten hamarabb értünk oda a találkozóra.
12 órával ez előtt még nem is tudtunk egymás létezéséről. Én Paihia-ban voltam, ahol nem tudtam ingyen megszállni, úgy ahogy terveztem. Sürgősen kellett találnom valami alternatívát. Úgy döntöttem, hogy önkéntes munkát keresek a Helpx-en, ahol helyiek ajánlanak koszt-kvártélyt, napi pár óra munkáért cserébe. Már vagy 6-7 embernek küldtem üzenetet, hogy szeretnék hozzájuk menni, amilyen gyorsan csak lehet, de egy embert leszámítva senki nem válaszolt. Ő is nem-el. Fogtam a telefonomat, és mindenkit felhívtam, aki nem emelte ki, hogy nem fogad vegákat (sajnos ez egy hátulütője az étrendemnek) és ahol láttam, hogy van wifi ( ami a munkámhoz, ugye, elengedhetetlen).
Jennyi hirdetését szinte át sem olvastam mikor hívtam. A telefonban először azt mondta, hogy nem alkalmas az időpont, de aztán megnevettettem, és meggondolta magát. Milyen jól jön néha egy kis humorérzék.

Ahogy másnap beültünk a kocsiba, elmesélte, hogy a párjával, Alannel, együtt laknak Opito Bay-en, Kerikeritől kb. 10 percnyire autóval. Azt is elmondta, hogy Alan parkinzon-kórós, és nagyon előrehaladott az állapota. Vagyis: haldoklik. Hát ez nem kifejezetten az, amire számítottam. Féltem, hogy öregszag lesz. Vagy, hogy nekem kell segíteni a bácsi körül.
Opito Bay egy parányi kis település. Maximum 10 -12 ház, ebből a java Jenny rokona. Megint egy kis kommuna, csak azzal a különbséggel, hogy az átlagéletkor itt nem 20, mint Raglanben, hanem 66. Szinte mindenkinek a tengerparton van háza, és nincs közvilágítás. Viszont Kiwik vannak. Mármint a madár. Kiabáltak minden éjszaka az ablakom alatt.

Kaptam egy egész szintet, külön szoba, külön fürdőszoba. Nem is tudom mikor aludtam utoljára egyedül egy szobában, egy ágyban. Saját füri? Jennyi nem értette, miért vagyok ennyire boldog ezeket hallva.  Kíváncsi voltam, hogy milyen munkát mérnek rám, hogy ezt megfizessem.

Másnap reggel nyolckor felmentem az öregekhez. A reggeli már várt. Aztán megbeszéltük, hogy miben tudok segíteni. Hűtő, sütő kipucolása, veranda lesöprése, ilyenek. Semmi extra. Két óra munka után Jenny behívott, és mondta, hogy mára végeztem. Ebédeljünk meg, és utána kártyázhatnánk egyet. Akkor még nem esett le.

Kb. harmadik napja voltam Optio Bayben, amikor rájöttem, hogy igazából a négy óra munka, amit írtak a Helpx-oldalon, valójában, két óra fizikai meló, és két óra kártyázás Jennyivel és a barátnőkkel.

Alan nincs jól. Kb egy három éves gyerek szintjén van. Nekem még sosem kellett gondoznom ennyire beteg embert, és ha belegondolok, hogy valakinek a szerelmét kell végignéznie, ahogy leépül, az valami szörnyű és egyszerre gyönyörű. A jóban-rosszban csodálatos példája volt ez a ház. A falakon képek a párról, amikor még minden rendben volt, és el tudtak hajókázni Fijire kettesben, hogy ott éljenek öt hónapot. A lépcső mellett egy térkép, amin pontok mutatják, hogyan járták körbe a világot. Utazók ők is.

Egyszerre volt lesújtó és megható belecsöppenni ennek a párnak az életébe. Felvenni az életritmusukat, reggel 7-kor kelni, és 9-kor ágyba bújni. “Legyen ön is milliomost” nézni a tévében, és kártyázni, kártyázni, kártyázni. Jenny ilyenkor megváltozott. Megfiatalodott, és meg kell mondjam, keményen osztotta a lapokat. Nem volt bocsánat, ha valamit benéztem. Nyerni akart, és nyert is. Abban a napi két órában nem számított neki semmi más, csak a lapok, a pontok.

Ez a nő keményen tartja magát. Ápolja a szerelmét, a kilencvenkilenc éves anyját, és rendszeresen látogatja az unokákat is. Mindig minden rendben van a háza körül, a kert tiszta és rendezett. Egy erős, 70 éves nővel ismerkedhettem meg, aki végre napi két órára nyerhetett. Pedig nem is hagytam. Esélyem sem lett volna ellene.