Nőnapra ez most kijött belőlem. A ma már elharapódzó gender-téma viták világában, szeretném elmondani a véleményem, hiszen sokszor kapom meg a furcsa tekinteteket, hogy egyedül utazom és vállalkozó vagyok. Nőként ugyebár.

Nők a világban

Utazásaim során rá kellett jönnöm, milyen szerencsés is vagyok, hogy magyar nőnek születtem. Persze mindig lehet jobb, lehetnék mondjuk izlandi nő, akinél senki nem botránkozik meg, hogy vállalkozó. De én annak örülök, hogy magyar vagyok, és mondjuk nem indiai. Nem öntenek le savval, ha megerőszakolnak. Nem házasítottak ki 12 éves koromban, és nem vagyok senkinek sem a kényszerített szolgája. Igen, ez létezik a 21. században. Most. Nem is olyan messze.

Bár ezen nem tudok segíteni, de hálát tudok adni, hogy ez már velem talán nem történhet meg.

Hála az előző generációnak

Az, hogy 33 évesen vállalkozhatok, és utazhatok egyedül nőként nem (csak) az én érdemem. Néha elfelejtjük, hogy nagyanyáink mennyi mindent tettek értünk: taníttatták lányaikat. Jobb jövőt reméltek nekik, függetlenséget és értelmet. De azt hiszem, még nagyobb hála jár az anyáinknak, akik ezt a változást talán a legjobban elszenvedték. Hiszen az idea jó: tanuljunk, legyen munkánk, de közben még azért nekik természetes volt, hogy ők nevelnek minket. Ők jöttek értünk az iskolába, ők keltek fel hozzánk éjszaka, amikor sírtunk. Ők voltak bent a szülőszobában, egyedül, körbevéve idegen orvosokkal, olykor írtó erős félelemmel a fájdalom mellett. Ők voltak azok, akik már nyolc órát dolgoztak, és utána zacskókkal megpakolva a bevásárlásból, lihegve estek be a bejárati ajtón, hogy nekünk megfőzzenek, és ránézzenek a házi feladatra az “esti műszakban”. Ők voltak azok, akiktől már elvárták, hogy dolgozzanak, mert a háztartásbeli akkor már nem volt annyira trendi.

És mi ezt látva, azt mondjuk, nem csak a mi feladatunk kellene, hogy ez legyen. Anyáink volt az a generáció, aki egyszerre volt nő, és férfi. Ők voltak azok, akik azt mondták, igenis megválasztják, hogy kihez mennek hozzá, lesz diplomájuk, vagy legalább érettségijük, és igenis lehet, hogy ők is dolgozzanak, még akkor is, ha ez akkor azt jelentette, hogy két szerepet kell vállalniuk.

Az erős nő, mint probléma?

Sokan mondják azt, hogy túl erős karakter vagyok, és ez nőként hátrány. Az erő nem nőies. Vajon ki találta ki ezt a hülyeséget? Vajon nem kellett-e erő annak idején a nagymamáinknak, hogy egyedül vigyázzanak a családra, amíg a férfiak háborúban voltak? Vagy, hogy elgyászolják, ha a gyermekük nem nőhetett fel, hiszen a gyermekhalál akkoriban sokkal gyakoribb volt itthon is. Nem kellett-e erő ahhoz a nyolcvanas kilencvenes években, hogy két munkát végezzenek egyszerre, anyaként és munkavállalóként? Vagy nem kell-e erő ahhoz, hogy kivívják azt, hogy egyenlően kezeljenek minket? Hány kisebbségnek sikerült annyira ez, mint a nőknek a nyugati kultúrában? És mekkora erő kell ahhoz, hogy néha azt mondjuk, én most gyenge vagyok, és elsírom magam, mert nem bírom azt, amit elvárnak tőlem.

Hála a férfiaknak

Kérlek, ne értsetek félre, ez a cikk nem arról szól, hogy a férfiak nem csinálnak semmit. Arról meg pláne, hogy nem erősek. Nekik sem könnyű, ami most zajlik. És nyilván elmenni a  háborúban maximális lelki (és persze testi) erőt igényelt.

Azt hiszem, ahogy az anyáinknak annak idején, nekik most kell erősnek lenni. Hiszen mi nők előidéztünk egy olyan helyzetet, ahol már nekik sem elég csak dolgozni. Már nem lesz olyan, hogy a kislányokat nem engedjük iskolába. Már nem lesz olyan, hogy nőknek nem illik dolgozni, és hát lássuk be, lehet, hogy kell is az az extra jövedelem ebben a világban.

Így most a férfiak segítségére van szükségünk, hogy egy új világot alkothassunk. Egy olyat, ahol úgy tűnik, újra kell gondolni, hogy mit jelent nőnek és férfinak lenni.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy számomra mit jelent a nőiesség és a férfiasság. Nem tudtam rá azonnal, sőt hetekkel később sem válaszolni. Ma már van egy kis sejtésem, de meghagyom nektek, hogy saját magatok kitaláljátok, mit jelent nektek a saját nemeteknek lenni.

Szóval, hálás vagyok a férfiaknak. Hálás vagyok azoknak, akik nem hallják meg, amit a szélsőséges feministák mondanak: hogy haszontalanok. Mert nem vagytok azok, igenis szükségünk van  rátok. És talán nektek is ránk.

Köszönöm nektek, hogy vigyáztok rám, amikor férfi erőre van szükségem. Hogy hazakísértek, hogy ne egyen meg a farkas. Hogy megdicséritek szépségem, vagy az eszem. És, hogy tudjátok a különbséget, hogy ezt mikor illik, és mikor nem. Köszönöm, hogy tiszteletetek jeléül előre engedtek az ajtón, és én is megtisztellek benneteket azzal, hogy elfogadom. Köszönöm, hogy értitek, nem a ti szerepeteket akarjuk, hanem egyenlő jogot egy olyan csapatban ahol együtt dolgozunk: legyen az család, cég, ország vagy egy egész társadalom.

Kép: Nomadcruise, Shelly