Gili Air-en és Kuta Lombokon mindenhol nagy táblákkal hirdetik a Komodo Kalandot, ami egy négy napos hajózás a Komodo szigetre, majd Floresre. A terv alapból az volt, hogy floresre megyünk Judittal, de a 24 órás buszozás helyett inkább a kalandot választottuk. 1.5 millió ruppi az ára a kiruccanásnak, ami napi 25 dollárt jelent. Ebben benne van az út, teljes ellátással, négy napra, búvárszemüveg és pipa, és még a belépő is a Komodo Nemzeti Parkba. 

A hajó

Amikor azt hallja az ember, hogy négy napos hajókázásra megy, normális esetben esetleg arra gondol, hogy egy hatalmas, medencés hajó szállítja majd a habokon keresztül. Nos, ez bizony szöges ellentéte volt mindannak, amit ezek a luxus hajóutak kínálnak. A kétszintes hajón kicsi létrákkal tudtunk feljutni a hálóba, ahol kis matracok voltak egymás mellé lefektetve ágy gyanánt. Mi szemfülesen kinéztük a legjobb helyet a sarokban, hogy ne lihegjen senki a fülünkbe éjszaka. Nem mintha ebből bármit is lehetne hallani, hiszen a motor egész éjjel zúgott.

A kicsi konyha mellett egy apró wc-nk volt, amin valószínűleg a friss utazók rendesen kiborultak volna. Pláne, hogy a tartalmát rendszeresen a tengerbe ürítették, pont akkor, amikor úszni mentünk. Még jó, hogy adtak szemüveget, hogy lássuk mennyi termék került a vízbe.

A társaság

Összesen 16-an voltunk: két magyar, két olasz, két belga, két argentin, két uruguay-i, egy angol, egy amerikai és sok német. Hamar össze kellett barátkoznunk, hiszen sokkal messzebbre nem tudtunk menni egymástól, mint 3 méter.

Ételt napi háromszor kaptunk, és, mint kiderült, nem eleget. Egy kis matracot terítettek nekünk a földre, egy hatalmas vödörben hoztak rizst, és két nagy tányér zöldséget. Szabad rablás volt, vagyis mindenki magának szedett. Ebből lett is bonyodalom. Azt hiszem, az éhes ember hamar kimutatja a foga fehérjét. Volt egy német fiú, aki elsőnek szedett, és nem keveset. Annyira nem, hogy az utolsónak alig maradt valami. Először azt gondoltam, hogy csak nem vette észre, ezért hangosan odaszóltam az éhen maradt srácnak, hogy, ha gondolja, adok a sajátomból, remélve, hogy felhívom a társaság figyelmét arra, hogy itt kérem szépen igazságtalanság történt.

Sajnos az emberiségbe vetett hitem itt borult egy kicsit, mert a legközelebbi étkezéskor már komoly harc alakult ki a két zöldséges-tányér körül. Csak csóváltam a fejem, hogy civilizált embereknek tartjuk magunkat, és…

Az társaságból sok embernek “gyarmatosító” természete volt, ami azt jelenti, hogy a helyieket szolgáknak nézi. Érezhetően többre tartják magukat sokan a helyieknél. Ez mindig rendesen felbosszant, de amikor ez a szituáció előkerült, nem bírtam napirendre térni a dolog felett. Még 4 nap volt hátra, és nem akartam minden nap harcolni azért, hogy ehessek.

A negyedik étkezésre sikerül rendbe tenni az igazságérzetemet: meggyőztem pár embert, hogy szedjünk mindenkinek, osszuk szét. Mégiscsak a kommunizmusban születtem:) Szerencsére a terv bevált, és, a haspókot leszámítva, mindenki nagyon meg volt elégedve az új rendszerrel. Érdekesnek találtam, hogy egy kis társaságban hogyan alakulnak ki a szabályok, és az egyén védelme érdekében mennyire fontos, hogy közös szabályokkal védjük magunkat. Ma már éljük a magunk életét a megírt szabályok szerint, és sokszor elfelejtjük, hogy az összes szabály azzal  a céllal született, hogy védjen minket. Akár egyénről, akár társadalomról van szó.

A negyedik nap végére mindenki megértette, hogy megosztani amink van, hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint önző módon viselkedni. Mindenki osztogatta amilye volt, legyen az egy fél literes sprite, vagy egy kis flaska rum. Így mindenkinek volt mindene.

A látnivalók

“Ma mit csinálunk?” – “ Swimming and snorkelling”. Jött a válasz minden egyes esetben, amikor kérdeztük. Ennyi. Más dolgunk nem volt, mint bizonyos időközönként beugrani a vízbe és lefelé bámulni. Az első két nap alatt valóban csak ennyi volt, amit csináltunk. Viszont tény, hogy a látvány a legtöbb esetben a közelébe sem volt annak, amit akárhol máshol láttam életemben. Színes korallok, rengeteg hal és teknős körülöttünk. Az érintetlen partok, ahol megálltunk, csodás fehér homokkal voltak borítva, és, gondolom mondanom sem kell, hogy pálmafák díszítették a szegélyt.

A Manta point 

Fogalmam sem volt arról, hogy mi az a Manta Rája.( Ördögrája).  Nagy keresésben voltunk, vezetőnk kémlelte a vizet, de biztosított arról, hogy nem biztos, hogy látunk egyet. Mi beugrottunk a vízbe, amikor mondta, és én láttam egy pici kis ráját. Azt hittem megtaláltam. Na, erre az a nagy felhajtás? – gondoltam. Visszamásztam a hajóra, ám nem sokkal később Antonio újra a vízbeparancsolt minket. Beugrottunk, és amikor lenéztem, elkezdtem sikítozni.  “ Úúúúristen, ez hatalmas”. A fekete-fehér színű rája 3-4 méter széles volt. Ebből csak a szája egy méter, amit, mikor rám nézett nagyra tátott. Mivel nem készültem fel egyáltalán, nem tudtam, hogy képes-e megenni, de ránézésre keresztbe is le tudott volna nyelni, rágás nélkül.

Csak akkor láttam meg mekkora állatról beszélünk, amikor két társunk lemerült, hogy közelebbről képet készítsen róla. Elképesztő volt, hogy sokkal nagyobb, mint egy ember.

A Komodo sárkányok.  

Az utolsó nap korán keltünk, hogy hamar bejussunk a Komodo Nemzeti Parkba. Itt összesen majd 3000 sárkány él. Állítólag utoljára 8 éve ettek embert, amikor bementek a közeli faluba. A legenda szerint gyerekeket és öregeket támadtak meg.

A csoportot úgy 4-5 vadőr (ranger) kísérte, akik elmondták, hogy az előző napokban egyetlen sárkányt sem láttak, így ne nagyon éljük magunkat bele, hogy találkozunk majd eggyel. Öt perc séta után komótosan átcammogott előttünk egy. Úgy két méter hosszú volt, és engem egy pillanatig nem rémisztett meg. Lehet, hogy azért, mert a vadőrök folyamatosan instruáltak minket, hogy milyen messze mehetünk hozzájuk. Végül összesen 4 másik csoda-sárkányt láttunk!

Visszafelé az egyik vadőrrel beszélgettem, aki egyébként végig azt mondta, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ennyi sárkányt láttunk. Elmondta, hogy a nőstények 9 hónapig hordják a tojásokat, majd 3 hónapig folyamatosan őrzik őket, étlen-szomjan. Egy gödörbe teszik a tojásokat, majd egy másikat is ásnak, hogy megtévesszék a ragadozókat. Amikor a tojásból kikelnek a kicsik, az anya úgy a harmadát megeszi. Nem csoda, hiszen az előző 3 hónapban nem evett. Mondjuk nem kifejezetten logikus.

Ezeknél az állatoknál elég sűrű és megszokott a kannibalizmus, de ennél még megdöbbentőbb volt a párzásról hallott történtet. Olyakor 2-3 hím is verekszik egy nőstényért. A legerősebb sárkányé lehet a dicsőség és a sárkánylány. Minden hímnek két pénisze van. Amikor az egyik elfárad, előveszi a másikat. Amikor itt tartott a beszélgetés, eszembe jutott, hogy nem gyakran beszélgetek hétfő reggelente sárkány-hímtagokról. Ez is egy első volt.

Aznap még egy másik parkba is átmentünk, bár a társaság már kevésbé volt lelkes. Nekem speciel bőven elég volt, amit hallottam asárkányok párzási szokásaikról. Végül még vagy 10 sárkányt láttunk az úton.

A hajó pár óra múlva Labuan Bajo-nál kitett bennünket, mi meg Judittal, a magyar lánnyal, nekiálltunk szállást keresni Floresen.