A vonatom 10 órakor indult Varanasiba Mathurából, Krisna szülővárosából. Szép kis spirituális vonatút – Krisnától Siváig, Varanasi ugyanis Siva városa. Az indulásig a napot városnézéssel töltöttem Agrában.
Mivel nem volt sok időm, riksáztam. Egy 78 éves bácsi hajtotta a bringa-riksát, én meg hátul zötykölődve néztem, ahogy feszülnek a vékonyka izomcsomók a barna lábán, valahányszor hajtott egyet a kopott bringán.
Agra belvárosa, vagy legalábbis ahol én voltam, sok kicsi utcából áll. Nem nevezném romantikusnak, inkább szürreális. A poros úton mindenfelé hegyekben áll a szemét, és gyakran dugja bele az orrát egy-egy tehén ételt keresve. A fejünk felett ugrándoztak a majmok, és amikor összezördültek, mindenki menekült, mert amilyen cukinak tűnnek, annyira nem azok, amikor rávetik magukat egymásra. Sok háznak csak pár fala ép és az utcafrontot lepedőkkel barikádozzák el. Már akinek van háza és nem az utcán él, mint nagyon sokan. A bűz elképesztő. Egy megoldás van: elfogadni úgy, ahogy van. Ez India.
Nekem roppant jó kedvem volt, hisz aznap láttam a Taj Mahalt, szóval ott a riksában hangosan énekeltem az A Csitári hegyek alatt című népdalt. Leló, a sofőr megfordult, mikor hallotta, megállt és énekelt nekem egy indiai népdalt ő is. Megtanította nekem, így együtt énekeltük, ahogy róttuk az utcákat. Barátok lettünk: ő mindig türelmesen megvárt, amikor valahova bementem enni, Agra Fortot nézni vagy éppen a postára, én meg toltam vele a bringát, amikor emelkedő volt.
6 órakor elindultam a buszmegállóhoz, ahonnan ment a busz Mathurába. A megállóban egy busz állt, előtte egy bódé, ahol jegyet tudtam venni. Öt-hat ember tömörült az ablaknál, akik gátlástalanul bámultak bele a pénztárcámba, amikor jegyet vettem. Nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy egyedül buszra szálljak a nemrégiben történt nemi erőszak esetek miatt, de nem volt mit tenni. Beültem hát a nőknek fenntartott helyre az első sorba.
Az ablakon kinézve horkantva köpködő mandulaárusokat láttam, verekedő férfiakat, egy négy év körüli totyogós, nagyon szutykos kislányt, aki a csecsemő testvérét vállára vetve kéreget, meg egy koldust, akinek nem nőttek rendesen ki végtagjai, szájában egy konzerv dobozzal, a földön az állával húzta magát a porban az eszeveszettül dudáló riksák között. Mögöttem kezdett megtelni a busz, de még nem indultunk.
Eltakartam az arcom a kendőmmel és a kapucnimat mélyen a fejembe húztam, hogy ne legyen olyan feltünő az idegen nő jelenléte a buszon. Próbáltam írni egy kicsit, de éreztem a tekinteteket a tarkómon. “Ne fordulj meg, ne fordulj meg” – ismételgettem magamban. Nem akartam, hogy a kék szemem és fehér bőröm lebuktasson. A busz végül felbőgette a motort és bezárta az ajtókat. Arra gondoltam, talán a hátam mögött lesz egy backpacker, akit nem vettem észre eddig, szóval mégis megfordultam. Hiba volt. Negyven szempár szegeződött rám. Csak a szemük fehérje világított a sötét buszon.
A mobilom persze lemerült, nem tudtam mennyi az idő, nem tudtam zenét hallgatni, hogy kicsit enyhítsem a félelmemet. Éhes voltam nagyon és a vizem is elfogyott, ráadásul dugóba kerültünk és fogalmam sem volt, hogy lekésem-e a vonatom, vagy sem. Amikor már a feszültség szinte elviselhetetlen volt, végre megérkeztünk az új “buszmegállóba”, ami annyit tesz, hogy az út egy másik részén lassít le a busz, hogy lepattanjanak az utasok.
Abban a pillanatban, hogy leszálltam a semmi közepén, egy kisfiú jött oda és kezdte el rángatni a ruhámat, hogy adjak neki enni. Majd hamarosan észrevettek az út mentén álló riksások is. Először egy jött oda és 150 rupiért vállalta a fuvart az állomásig, de egy másodperc alatt 7-8 villogó szemű keselyű állt körbe.
Vágyakozó pillantással néztem a buszt, ami az imént hagyott magamra. Ehhez képest sokkal nagyobb biztonságban voltam ott, mint itt, a senki földjén. Magabiztosság, Bori! Nem szabad megérezniük, hogy félsz. Határozottan mondtam, hogy a vonatállomáshoz akarok menni. Erre elkezdtek egymással alkudozni. Végül nem a legolcsóbbat, hanem a legőszintébb szeműt választottam ki 50 rupiért. A riksán a nagy ijedtségre rágyújtottam egy cigire, mire a faszi megkérdezte, hogy szívok-e mást is. Mikor mondtam, hogy nem, elhúzta a kormányt egy olyan bokor mellé, ahol nem volt világítás, se ház, se ember. Hirtelen elfelejtett angolul is. Csak mondta és mondta hindu nyelven, de semmit nem értettem. Kezdtem aggódni, hogy nem visz oda, ahova mennem kell. Mondtam neki minden nyelven, amit ismertem, hogy menjünk a vonatokhoz, de nem reagált. Végül a régi jó módszer vált be – rákiabáltam: “Train station! NOW!”
Végre elindult. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam a síneket. Nem voltak házak, csak a mező közepén egy épület, amin sínek mentek át. Amilyen gyorsan csak lehetett, otthagytam a riksást, és irány az állomás.
Azt hittem, a nehezén már túl vagyok, de ami ezen az állomáson fogadott az leírhatatlan. A riksáshoz is szívesebben mentem volna vissza már. Ahogy visszagondolok, még mindig érzem azt a rothadás és ürülékszag keveréket. Egész családok fekszenek a földön a tehénszar és szemét között. Piros hátizsákommal még a vak is kiszúrt azonnal. Meredten bámultak, egy pillanatig sem vették le rólam a szemüket. Megint elő kellett vennem a kemény énemet és elbeszélgetni magammal: Jól van, csak ne nézz a szemükbe, keresd meg a táblát, hogy honnan indulsz és szállj fel a vonatra!
Megvolt a tábla. Kilenc óra volt, tehát még egy órám volt indulásig. Aztán megtaláltam a vonatot a táblán és mellette a kiírást: 3 óra késés. Négyszer olvastam el, mire kezdett leesni: még 4 órát kell itt vesztegelnem. Persze ezt nagyon nehezen emésztettem meg, így megkerestem az infó pultot, hogy megkérdezzem, igaz-e a hír.
Ahogy próbáltam utat törni a fekvő emberek között, egyre több férfi kezdett el követni. Elhaladtam egy terem előtt, ahol sötét volt bent, de a szagból ítélve azt használták WC-nek. Egy egész termet, semmi WC-csésze vagy lyuk.
A tömeg hatalmas volt az információs pult előtt, de egyszer csak megnyílt középen. Már azt reméltem, hogy nekem engednek helyet, de mély meglepődésemre egy tehén cammogott át kényelmesen az állomáson. Valószínűleg nagyon furcsa fejet vághattam, mert az emberek elkezdtek rajtam nevetni. Olyan volt, mint egy rémálom. Az egyik férfi, aki már egy ideje követett, megragadta a karomat és azt mondta, hogy menjek vele. Vannak dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni, mint pl. ilyenkor miért megyek utána. Megérzés.
A csávó megmutatta, hol tudok bemenni az irodába hátulról, és mivel utazó nő voltam, nem zavartak ki, de nagy sajnálattal mondták, hogy valóban négy óra, vagyis hajnali 1-kor fog befutni a vonatom.
Tervet kellett szőnöm: enni, inni, pisilni, telefont tölteni. Találtam is egy helyet, amit nem a szemideggyilkos neon világított meg. Én bementem, a követőim pedig kint letáboroztak.
Rendeltem valamit, amit még meg is mertem enni egy állomáson. Ahogy ott falatoztam, egy húsz év körüli apuka sétált be a maszatos, kócos kislányával. Apuka egy az egyben úgy nézett ki, mint Petőfi. Kigombolta az ingét, és a kislány játékát alá rejtette. Hm, tehát nem csak a kultúrsokk miatt vagyok ki, itt nem csak én félek. Sok a rossz ember.
A sarokban megláttam, hogy valaki cigizik. Egy fiatal srác volt, aki rendezetten nézett ki. Odamentem megkérdezni, hogy maradhatok-e egy cigire. Meséltem neki, hogy nem vagyok túl jó passzban. Hamar hozott nekem egy kávét és én szép lassan megnyugodtam. Kiderült róla, hogy orvostanhallgató és egy betegre vigyázott a pályaudvaron (megjegyzem, nem végezte valami jól a munkáját, tekintve, hogy a törött lábú pácienst kint hagyta a peron nevű dzsungelben). Nagyon nehezen értettem, ami mondott, így minden beszélgetés kezdeményezést mindig mély csönd követett, viszont ezt kicselezvén 10 percenként hozott nekem kávét, vagy chai-t. 11 órakor kitessékeltek minket a biztonságot jelentő étteremből a peronra, mert bezártak. Az őrangyalomnak el kellett mennie a betegéhez, én meg beültem a női váróba, ahol tudtam tölteni a telefonom.
A váróban egy nagyobb család volt, akikkel hamar megtaláltam a közös hangot. Erről írtam részletesebben ebben a bejegyzésben.
Mivel a női váróba nem jöhetett be a srác, kimentem elköszönni tőle. Mondta, hogy elment megnézni, és úgy néz ki, egy óra helyett kettőkor fog indulni a vonatom. Nagy hálálkodva megköszöntem neki mindent és visszamentem a családhoz, akik meleg chai-jal vártak a váróban. Mikor fél kettőt ütött az óra, vagyis közel két órával azután, hogy elköszöntem Shamstól, az orvostanhallgatótól, ő bekopogott az ajtón alázatosan. Azt mondta, nem akar zavarni, de a vonatom lassan indul, és elkísérne a peronomhoz. Tátott szájjal pislogtam rá: te megvártad a vonatom indulását? Szerényen mosolygott.
Végül elkísért és segített megkeresni a vagonomat is. A vonat elképesztően hosszú volt, a kocsiban pedig sötét volt, amikor felmásztam. Egymással szemben három-három ágy van egymás alatt, tehát összesen hat és még a folyosó másik végén kettő. Én a legmagasabb ágyra kaptam helyet, alattam hatalmas szerencsémre pont az egyik nő, akivel a váróban barátkoztam össze. Kiláncoltam a hátizsákom és ráfeküdtem. A mellettem lévő priccsen egy férfi figyelt a villogó szemeivel. Én meg teljesen nyugodtan becsuktam a szemem és arra gondoltam, az őrangyalaim úgyis itt vannak valahol.
Következő rész: Az egóval harcolók
