Ahogy kiszálltunk a hajóból, rögtön lehetett érezni, hogy ez a sziget más mint a többi. Ezt eddig minden szigetre el tudtuk mondani.Indonézia, bár egy ország, a nagyobb szigetek között hatalmas különbségek vannak. Flores az első pillanattól látványosan nincs felkészülve még a túristákra.

Vagy egy órán keresztül kerestünk szállást. Az összes elképesztően lepukkant volt, és nagyon drága. Végül mindenki, akivel egy hajón voltunk, a Bajo Hotelben szállt meg. Kicsit koszos, kicsit lepukkant, de már elég nagy a komfort zónánk, hogy ezen ne sokáig akadjunk fent. Az étteremárak szintén az egekben vannak. Labuan Bajo-ban két dologból van rengeteg: olasz étteremből és Dive shop-ból. Ez utóbbi szervezi a különböző búvár kirándulásokat.

Már a hajóúton tudtam, hogy itt nekem muszáj lesz merülnöm, mert annyira fantasztikus a víz alatti világ.

Búvárkodás 

Másnapra azonnal leszerveztem egy egynapos búvár-kalandot. Már látom, hogy új hobbim ismét zabálja a pénzemet. A három merülés összesen 1.2 milliba került ( Kb. 120 dollár), de minden fillért megért. Egy ismerősöm azt javasolta, hogy mindegy melyik dive shopba megyek be, arra figyeljek, hogy szimpatikus legyen az, akivel majd merülök. Ezzel nem is volt gond. Farees egy szingapúri búvár, akinek nagyon nyugodt kisugárzása van, és remekül beszél angolul. Ez mindig jó jel.

A három merülés alkalmával rengeteg-rengeteg dolgot láttunk. Az az igazság, hogy nem nagyon értek a halakhoz. Általában felismerem az összeset, ami a Nemoban szerepelt, de itt meg is áll a tudomány. A legjobban az tetszik jelenleg a búvárkodásban, hogy hatalmas szabadságérzetet ad. Nagyon fura, mert hogy hát gyakran kiújul a klausztrofóbiám sok helyen, de ez a víz alatt egyáltalán nem jelentkezik. Teljes biztonságban érzem magam, és borzasztóan élvezem, hogy itt nem csak előre és hátra tudok mozogni, hanem fel és le, sőt igazából minden irányban. Igazi új dimenziók nyíltak meg előttem. Szóval, amíg a legtöbben a halakat próbálják beazonosítani, én kicsit feljebb megyek, hogy jobban lássam a korallokat. Ettől teljesen olyan érzésem van, mintha repülnék. Csodálatos.

Irány Kelet

Mikor Judit megkapta a vízumot, robogóra pattantunk, és nekivágtunk a Nagy Kalandnak. Mind a ketten kis táskába pakolunk ( kb 5-6 kg), így nagyon kényelmesen elférünk a motoron. Ahogy elhagytuk Labuan Bajo-t, arra lettünk figyelmesek, hogy a gyerekek mindig utánunk szaladnak, amikor látják, hogy két fehérember közeledik. Hatalmas vigyorral tarják ki a kezüket, hogy amikor elrobogunk mellettük, akkor jó nagyot belecsapjanak a tenyerünkbe. Elképesztően élveztem az utat.

A robogózás már elég jól megy, úgy érzem. Kicsit vigyáznom kell, mert ez az érzés csalóka… Nem szabad elszállnom, ezért párszor magamra szólok, hogy nem fontos annyira gyorsan menni.

Úgy egy, másfél óránként megálltunk pihenni. Hamarosan rájöttünk, hogy nem tartjuk az iramot, és úgy néz ki, hogy sötétben is kell majd vezetnünk. Nem voltam elájulva az ötlettől, de már nem tudtam mit csinálni. Sötétben, szerpentinen végigmenni, úgy hogy még csak párszor volt alattam robogó, nem volt egy leányálom. A legrosszabb az volt, hogy felmentünk a hegyekbe, és a hideg szinte a csontjainkig hatolt. Poros kis falukon mentünk keresztül, ahol alig volt közvilágítás. Egy külföldit sem láttunk. Se egy hotel, ahol meghúzhatjuk magunkat, sem pedig egy ócska büfé, hogy ételt vegyünk. Kezdtem érezni, hogy, hosszú idő után, most megint adok egy kicsit a komfort zónámnak.

Meg kellett állnunk pihenni, én meg fel akartam venni a leggingsem, vagy igazából bármit, ami egy kicsit melegen tart. Ahogy megálltunk egy valamivel jobban megvilágított helyen, az emberek elkezdtek nagy mosollyal közeledni. Először csak 3 gyerek, majd apa, anya, szomszéd és végül talán a másik falu is körbe állt minket. Nem tudtunk beszélni hozzájuk (én nagyon röhögtem, többek között ezért..), és  ők csak nagy mosollyal csodálták a két fehér lányt. A bulékat, ahogy itt neveznek minket. Amikor már a forgalom is lebénult a csodálatunkra összesereglett emberek miatt, úgy döntöttünk, hogy leggings ide vagy oda, visszapattanunk a motorra, és meg sem állunk a következő nagyobb városig.

Vacogó fogakkal kértünk útbaigazítást, hogy merre találunk szállást az éjszakára. Szerencsére nem messze volt egy viszonylag olcsó ( és lepukkant) hotel, ahol két pokrócba csavarva lassan kiolvadtunk.

A pókháló föld

Másnap korán keltünk, hogy megnézzük a híres – na jó, annyira nem – pókháló rizsföldeket. Ezeket azért hívják így, mert régen tortaszeletszerűen parcelláztak.

A 20 000 IRD megfizetése után a nyakunkra akaszkodott egy idegenvezető, aki másról sem tudott beszélni, csak arról, hogy mire tudnánk még pénzt költeni. Elmondta, hogy a 20 rongy, amit kifizettünk, mind megy a kormánynak, és ő nem kap belőle semmit. Én szívesen adok egy kis extrát azoknak, akik nem akarnak lehúzni. Akik tényleg elmesélik a történetét a helynek, vagy bármilyen plusz információt tudnak nyújtani. Emberünk nem ilyen volt. És nem kapott semmit tőlünk, pont ezért.

Errefelé az emberek irtó helyesek, mindenki nagyon mosolyog, amikor ránk néz, de valamiért azt képzelik, hogy rengeteg pénzünk van. Nyilván több van nekem, mint nekik, de sajnos sokszor csak lehúzni szeretnének. Tisztelet a kivételnek.

Megint egy háromórás út állt előttünk, amit megnehezített, hogy Judit motorja nem éppen jól funkcionált. Alig akart indulni, ezért elvittük egy szervizbe, ahol semmit nem tudtak vele kezdeni. Nekünk kellett elmagyarázni, hogy addig nem fog beindulni a moci, amíg a stander-en áll. És ez egy motorszerviz volt.

Az út viszont minden egyes reggeli és esti bosszúságot megért. Már két napja nem láttunk más külföldit, és a falvak, ahol áthajtottunk a picike utakon, messze a legpuritánabbak voltak, amiket valaha láttam. Végig rizsföldek kísérték utunkat, a gyerekek mind kifutottak a házakból, amikor hallották a motorhangot, és nagyon örültek nekünk. Szinte végig integettünk a helyieknek, akik számára mi voltunk a látványosság. Olyan pillantok voltak ezek, melyekre mindig szívesen fogok emlékezni. Az illatok, az út melletti kis tüzek, a rizsföldek zöldje és a motorunk után versenyt futó gyerekek, mint egy nagyon színes kisfilm jelenetei lettek volna, én pedig ültem a motoron, kerülgetve a hatalmas kátyúkat, és sokadjára ezen az úton az éreztem: nem hiszem el, hogy ez az én valóságom.

Délután négy órakor megpillantottunk egy csodaszép Lodge-t. Bementünk megkérdezni az árat. Timo, aki az egyetlen a faluban, aki valamennyire beszél angolul, előbb elmesélte az életét, majd hosszú huza-vona után megmondta, hogy a szoba ára 250 000 ruppi, amiben háromszori étkezés van. Azt hittem nem hallok jól. Ilyen olcsón még sehol nem kaptunk szobát. És még kaja is van benne? Hát ebből még alkudni sem lehet! Aztán hamar kiderült a turpisság. Az ár per fő értendő, de azt mondta Timo, ad nekünk egy kis kedvezményt, és 200 -ért elvihetjük. Kicsit hezitáltunk, és úgy döntöttünk, mivel időnk van bőven, keresünk egy másikat. A másik szállás – igen: A másik szállás, nincs több – mintegy 20 méternyire volt ettől –  motorral.. Már amikor megláttuk, be sem akartunk menni, de az olcsó alvás esélye mégis becsalogatott minket. A ház előtt nagyobb csoport ember ült. Az egyik férfinak az övére egy macsete volt csatolva, a nőknek meg vörös volt a foguk. Úgy néztek ki, mint jóllakott zombik. Kiderült, hogy valami enyhe kábítószer, amit az ajkukra kennek. A második szállás katasztrofális volt, és ugyanolyan árban. Azonnal visszamentünk az első helyre, ahol kávéval fogadtak minket. Hétkor tálalták a vacsorát: lila rizst színes zöldségekkel és tojással. Akkor vettük észre, hogy egész nap nem ettünk szinte semmit.

Gyakorlatilag semmit nem lehet csinálni a kis faluban, a generátor 6-10-ig ad áramot, így mi is hamar eltettük magunkat a másnapi túrára.