Egy utolsó dolog volt hátra, ami még hiányzott az utamból. Láttam kis szigetet, igazi spirituális nagyvárost, vulkánt és a Borbodur csodát is, de szerettem volna szörfözni egy kicsit, még mielőtt hazamegyek.
Nem vagyok nagy szörfös, de Peruban már eltöltöttem pár napot azzal, hogy meglovagoljam a hullámokat, és már akkor tudtam, hogy Indonéziában is szánok majd erre időt.
Az a fránya logisztika
A gond csak az volt, hogy hol. Jáva is kis sziget – gondolhatnánk -, de mégis órákra voltam a legközelebbi tengerparttól. Luz Pachitan-t javasolta, és isten bizony mindent megpróbáltam, hogy szerezzek egy fuvart a faluba. Viszont ez a kis helyiség nem volt rajta a Nagy Turista térképen. Alig találtam utazási irodát, aki elvitt volna. Folyamatosan ki-be jártam ajtókon, ugyanazzal a kérdéssel – Pachitan? Pachitan? Végül találtam valakit, akivel lebeszéltem, hogy délután értem jönnek egy kisbusszal, de ráment egy napom és az idegrendszerem. Lévén, hogy csak két éjszakát töltöttem Jogján, egy nap arra, hogy leszervezzem az utazást, rengeteg. Mikor végre meg volt a fuvar, elkezdtem számolgatni. Egy nap elmegy az úttal Pachintanra, ahonnan két nappal később fel kell mennem Jakartába. Csak egy éjszaka a fővárosban és irány haza. Annak ellenére, hogy nem hangzott túl pihentetően, belevágtam.
A nap már a tengert nyalogatta, amikor végre megérketem a Harry guesthousehoz, ahol mély megdöbbenésemre kint lógott a “We are full” tábla. Erre nem voltam felkészülve. Lebeszéltem a sofőrrel, hogy adjon két percet, amíg benézek.
L’amour és nyálcsorgatás
A kis udvarban mindenhol szörfdeszkák voltak a bungallók között. Egy srác éppen akkor jött ki az egyikből és egyenesen a kerti zuhanyzóhoz ment lemosni magáról a sós vizet. Göndör haja és sportoló testalkata volt. Hogy is mondjam ezt úgy, hogy ne menjen át a backpacker blog egy olcsó lányregénybe… elég annyi, hogy amikor zuhanyzott, dobott rám egy mosolyt, és nekem olybá tűnt, hogy valaki lassított felvételre kapcsolta körülöttem a világot. Szerintem valami nyálas szám is elindult a fejemben, amikor végre észbekaptam, hogy miközben csorgatom a nyálam, egy kisbusznyi indonéz vár kint, hogy hazajusson. Bementem az irodába, ahol mondták, hogy a tábla csak álca, valójában van szobájuk. Van olcsó ennyiért, és van drága, ami viszont így néz ki… Köpni nyelni nem tudtam a gyönyörtől. Na de az ára… megéri ez? Ahogy ott tanakodtam, Henry, a tulaj azt mondta, a harmadik alternatíva, a nagyon olcsó. Kb 1000 ft, de akkor ezekkel a fiúkkal kell egy szobában aludnom és lehet, hogy zavarni fog a tenger morajlása éjszaka, mert ez tulajdonképpen nem egy szoba, hanem egy terasz… “Kérem-köszönöm!” Vágtam rá. A vita eldőlt.
A minyonok
Szállás megvan, a következő feladat az ételszerzés. Mikor mondtam, hogy nem tudok robogózni, úgy vakarták a fejüket a háziak, mintha azt mondtam volna, hogy nem tudok járni. Mint kiderült, elég messze voltunk a központtól és gyalog elég messze van. Ránéztem a kézzel rajzolt térképre – “Nincs ez messze! Bemegyek gyalog. Háhh, nem ismerik ezek az én határaimat.” Felpakoltam, és már úton is voltam.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem a határaimmal van baj, hanem a térképszerkesztő arányérzékével. Már hosszú-hosszú ideje sétáltam az autóút mellett, lerázva egy kényszeredett mosollyal a helyiek furcsállását, amikor egy kereszteződésnél megállt egy kisteherautó egy csapat indonézzel, akik nagyban mutogattak, hogy van hely a platón. Előszedték a szakit, aki “tudott” angolul. Az nagy gondolkozás és hümmögés után mutatóujját az égbe emelve rám nézett és azt kérdezte, “where?” Gondoltam, hogy nem szofisztikálom túl a dolgot: “Shopping!”– mondtam. Mint a kis minyonok a Grúban, összedugták a fejüket és karattyoltak valamit. Aztán rámnéztek, megvárták, hogy a szaki lassan kiartikulálja: “Come!” Annyira helyesek voltak és a belső érzékem eddig még nem csapott be. Felültem a platóra és már robogtunk is a “Shopping” felé.
Mindenhol és sehol sem
Miután visszatértem a Henryhez, már tudtam, hogy itt robogó és kellő szörftudás nélkül semmit nem tudok csinálni. A hullámok hatalmasak, strand nincs, és gyalogolni valóban nem lehet. Ellenben a szobatársaim nagyon jó fejek voltak. Mindenki német volt rajtam kívül. Hamar kiderült, hogy pránázom, szóval meg is nyitottam a rendelőmet a teraszon. Az egyik fiú cserébe megtanított robogózni. Még szerencse, hogy szerette az extrém sportokat.
Este egy-egy sör mellett szóbakerült, hogy mit csinálnak a való életben. Kiderült, hogy nekik nincs olyan. Hivatásos snowboardosok, akik most megtehették, hogy kivegyenek egy év szabit és változatosság képpen körbeszörfözik a világot. Tátott szájjal figyeltem az élő bizonyítékot arra, hogy igenis meg lehet élni a hobbidból. Kivácsi vagyok, mit szóltak a fiúk szülei, amikor azt mondták, hogy nem mennek főiskolára, hanem inkább snowboardoznak. Megkérdezték, hogy merre jártam Indonéziában, gyorsan végigsoroltam a tömérdek helyet, ahol megfordultam az elmúlt két hétben. Egy idősebb szörfös csak annyit mondott: “Szóval nem is érkeztél meg igazán sehova.”
Volt min gondolkoznom aznap este. Mindig is úgy gondoltam, a backpackelés lényege, hogy addig maradsz egy helyen, amíg szeretnél, nem addig, amíg tudsz. Elfáradtam a folyamatos logisztikában.
Így lettem függő
Másnap béreltem egy robogót és megtudtam, hogy van jó szörfoktató, akivel be merek menni a hullámok közé. Dálután jött értem. Én addigra jól begyakoroltam a robogózás. Szorgalmasan robogtam el a guesthouse előtti egyenes útszakaszon. Úgy párszázszor. Nagyon élveztem. A helyiek mostmár nem azért néztek hülyének, mert gyalogoltam, hanem azért mert a fogsorommal fogtam a muslicákat az egyenes úszakaszon.
Délután jött értem a fiatal indonéz. A helyi szörfös lányok mondták, hogy ne bikiniben szörfözzek, hanem vegyek fel egy pólót. A választásom nem volt épp szerencsés: a vizes sárga póló pont annyira látszott át, mintha nem lett volna rajtam – a parton ücsörgő férfiak legnagyobb örömére.
El nem tudom mondani, mit éltem át szörfözés közben. A hullámok hatalmasak voltak, és az oktató kinézte, melyikre menjek rá. Gyorsan rámkiabált: “Go! Go! GO!!!!!” Elkezdtem evezni, és már vitt is a lendület. Mellkast feltol, lábam alám húz és feláll! Persze gyakran nem sikerült tartanom a sorrendet, de amint leestem, már eveztem is vissza, hogy elkapjam a következőt. A nap már lemenőben volt, épp a a vízben landolt a narancssárga korong. Mellettünk rengeteg szörfös a deszkáján ülve nézte a naplementét. Ez igen. Ez az élet.
Nem tagadom, filozofikus alkat vagyok. Ahogy ott köptem-nyeltem a sós vizet, az jutott eszembe, hogy a hullámok olyanok, mint a problémák az életben: van, hogy hatalmasnak látszik, de mire hozzád ér, már meg sem érzed. Van olyan is, ami cseles, mert mikor átevezel rajta, mögötte egy sokkal nagyobb lep meg. De mindegy, hogy mekkorának tűnik, ha a megfelelőre pattansz fel, biztos elvisz valameddig.
Két óra után, mikor a nap lement, a szám már lila volt és dideregtem, az oktató azt mondta, na, elég is lesz. Én meg mint egy kislány, amikor kiparancsolják a vízből, elkezdtem alkudozni. Csak még egyet!