Teodórával és Hunorral egy színpadon ismerkedtünk meg, amikor egy kerekasztal beszélgetésen vettünk részt. Rögtön éreztük, hogy hasonló az értékrendünk. Bár nem utaztunk egyszerre, és nem is biztos, hogy ugyanazon helyekre, mégis hasonlóan formált minket az út. Most megkértem őket, hogy meséljenek egy olyan helyről, ahol még nem jártam: Hawaiiról, amiről pénteken egy előadást is tartanak. 

Hogy kik vagyunk? Röviden: utazópáros. 12 éve vagyunk házasok, ebből 8 évet töltöttünk külföldön.

Ha a foglalkozást nézzük, Hunor református lelkész, szerelő, fotós, idegenvezető, masszőr és dobos. Teodóra egy fiatal IT cégnél client care-es munkatárs, tánctanár, már majdnem kezdő anyuka, nyelvtanár, idegenvezető és grafikus.

2006 és 2013 közt (szünetekkel) öt és fél évet éltünk Japánban, utána 2013 és 2015 között két évet utaztunk a csendes-óceáni szigetvilágban, Ausztráliában és Délkelet-Ázsiában. Ezek az élmények formálták a gondolkodásunkat, írásainkat, képeinket és emberi kapcsolatainkat. Most Budapesten élünk, de a közös utazás nem ért véget, sőt…

Miért Hawaii?

Hátizsákos csavargásunk során elég impulzívan utaztunk: mindig pár héttel a vízumunk lejárta előtt beszéltük meg a következő állomást. Nem készültünk előre, reméltük, az új helyek majd megmutatják magukat. Egyszerűen azért választottuk a Hawaii-szigeteket, mert a megelőző években több szoros barátságunk is kialakult hawaiiakkal és éreztünk rajtuk egy derűs, életigenlő, higgadt és figyelmes minőséget, ami felkeltette az érdeklődésünket. Sokkal többet nyomott ez a személyes élmény a latba, mint az a néhány felszínes klisé, ami egyébként önkéntelenül is felmerült bennem, mikor erről a vidékről próbáltam felidézni homályos ismereteim és hiányos emlékeim: andalító ukulele, szörf és erőltetett vidámság az aloha jegyében.

A vicces fordulat, hogy a fent említett barátaink közül egyik sem volt ebben az időben Hawaiin, tehát csak az inspirációt adták, magunknak kellett eligazodni. A workaway weboldalon kezdtünk keresgélni, és találtunk is egy szimpatikus családot Big Island-en, akik vegetáriánus szakácsot, kertészt és gyerekvigyázót kerestek. Az ember utazóként mindenhez ért, illetve a cél érdekében mindent képes megtanulni, úgyhogy lelkesen írtam nekik és pár óra múlva válaszoltak is, hogy várnak minket szeretettel. Így el is dőlt  a sorsunk, megvettük a repülőjegyeket egyenesen Big Islandre.

Befogadott a sziget

Ez volt az első olyan állomás az utunkon, ahol igénybe vettük ezt az önkénteseknek szánt internetes platformot, ezért egyáltalán nem tudtuk, mire számítsunk. Amikor leszállt velünk az apró, szigetek közti forgalmat biztosító repülő a big island-i reptéren, még az eső is szemerkélt, ami nem segített a hirtelen ránk törő elveszettség érzésen. Aztán a befogadó család a reptéren várt ránk, és azzal a lendülettel elvittek egy kawa-bárba. A kawa a polinézek hagyományos welcome drinkje, egy helyi növényből főzött tea. Az íze kesernyés, kicsit csípi a nyelvet és enyhén hallucinogén, úgyhogy hamar sikerült lazítanunk tőle.

Igazán akkor lepődtünk meg, amikor megérkeztünk a rezidenciára, ahol az alagsori vendégszobánk mellett kb. 20 szörfdeszka sorakozott és fantasztikus kilátás nyílt a Kealakekua-öbölre. A házban más segítők is voltak, akikkel pár napos stafétaváltásban voltunk.

“Gondolom, fáradtak vagytok, aludjatok nyugodtan reggel, ameddig akartok, mi hajnalban kelünk, mert le szeretnénk menni az öbölbe delfinekkel úszni.” Persze ezután alig tudtam lehunyni a szemem egész éjjel, nehogy lemaradjunk a reggeli kiruccanásról. Fél 7 tájban az előbb említett öblöt egy hatalmas delfinraj és mi négyen vettük birtokunkba közös fürdőzésre. Felejthetetlen élmény volt, és csak később éreztem meg, hogy ezzel különleges üdvözlést kaptunk az óceántól: sok másik reggelen is voltam az öbölben úszni, de delfinekkel csak ez alkalommal találkoztunk itt.

Nem kell hozzá egy vagyon

Sokakat a várt, illetve elképzelt költségek rettentenek el egy hawaii utazástól. A repülőjegy költségén túl a Nagy Sziget rengeteg lehetőséget rejt a boldogulásra azoknak, akik nem riadnak vissza egy kis mezei munkától. Big Island szigetén rengeteg a kisebb-nagyobb gazdaság, ahol örömmel veszik az idénymunkásokat, legyen a termény makadámdió, kávé, avokádó- vagy ezer más egzotikus zöldség és gyümölcs, ami megterem még a szigeten. A WWOOF, a workaway, illetve a HelpX oldalain válogatni lehet az ajánlatok közül. Mi családhoz kerültünk, ahol hamar kiderült, hogy a személyiségünk, érdeklődési körünk egyezik a befogadó páréval, úgyhogy végül a szabad hétvégéket is közös sátrazással, kirándulásokkal töltöttük, és szoros barátság alakult ki köztünk.
A mindennapjaink (épp ezen a drága szigeten) a bőség jegyében zajlottak. A házigazdáink hozzáállása azt sugározta, minél többet szeretnének nekünk adni: a szállás és étel mellett kölcsönkaptunk tőlük egy autót, és a szörfdeszkáik és más tengeri felszereléseik közt is szabadon válogathattunk. Meghívtak magukkal egy barátjuk nyaralójába a tengerpartra, hogy ott töltsük a hétvégét, vagy egy másik barátjuk farmjára a hegyekbe quadtúrázni. Teljes közvetlenséggel álltak hozzánk, és családtagként kezeltek.

Ez a hozzáállás belőlünk is azt hozta ki, hogy a lehető legjobb munkát szerettük volna végezni a ház körül: építettünk, gazoltunk és kitanultuk a vegetáriánus konyha rejtelmeit.

Erre a családra a workawayen keresztül találtunk, de ha valaki nem családhoz, hanem egy nagyobb gazdasághoz kerül (esetleg a WWOOF-en keresztül), abban az lehet a jó, hogy a legtöbb ilyen helyen sok hasonszőrű utazó idénymunkás lakik együtt, és gyorsan kialakul a közösség és a bulihangulat. Illetve az sem elhanyagolható, hogy egy-egy ilyen farmon a növényfajták gazdagsága és színkavalkádja olyan érzést kelt az emberben, hogy az édenkertben lett kertész.

Reggelire általában guavát ettünk egyenesen a fáról, egy alkalommal pedig Hunor több órára eltűnt, csak később árulta el, hogy gyerekkori álmát váltotta valóra: felmászott a narancsfára és gömbölyűre falta magát friss gyümölccsel.
Két hónappal korábban, mikor Hunorral egy picike avokádót igazságosan megfelezve majszolgattunk valahol Japánban, felsóhajtottam, mennyire szeretnék egyszer olyan helyen lenni, ahol az avokádót közvetlen a fáról lehet szedni és annyit, amennyi csak belém fér. Nem gondoltam, hogy odafenn az angyalok notesszel ülnek, hogy feljegyezzék a kéréseimet, és azt sem, hogy ilyen gyorsan sorra kerül a kivánság listám.

A hawaii családunk kertjében három avokádófa is volt, és épp novemberben, ottlétünk alatt volt a szezon. Olyan ütemben értek a gyümölcsök, hogy nem győztük szedni, meg enni.
A vegetáriánus szakácsság is igen hálás feladat ezekből az édeni alapanyagokból. Lehet például kakaós avokádópudingot vagy kókuszos makadámdiókrémet készíteni nap mint nap.

Közben pedig néha hatalmas nevetések törtek fel belőlünk a bokrok mélyéről, amikor mondjuk egy riadt kaméleon kancsalított Hunorra bokornyesés alatt, vagy mikor felfedeztem egy jaboticaba fát gazolás közben, aminek a törzsén nőnek a bogyói. Tényleg az édenkert jutott eszünkbe még erről a pici háztáji kertről is. Ráadásul a befogadó gazdaságok nagyrésze a szigeten öko, illetve permakulturális farm, ahol rengeteget lehet tanulni azoknak, akik ilyen terveket dédelgetnek a jövőben.

Ohana: a közösség

Hawaiin az egyik leggyakrabban használt kifejezés az ohana, vagyis család, illetve szélesebb értelemben közösség. Az emberi kapcsolatok minőségére utal. Hogyan törődsz azokkal, akik az életed meghatározó részei. Legyenek ezek testvérek, szülők, barátok, gyerekek vagy akár vendégek. Ezt tapasztaltuk meg a befogadó családunk hétköznapokra fordított nagylelkűségében. A hűtő ajtajára a következő szabályzat volt kifüggesztve:

A négy egyezség:

1. Szavaid legyenek tisztességesek
2. Ne bocsátkozz feltételezésekbe
3. Ne végy semmit személyesen
4. Mindig tegyél meg minden tőled telhetőt

Lassanként megtanultuk eszerint intézni a dolgainkat és élni a mindennapokat. Ma már a mi konyhánkban is ott függ ez a lista emlékeztetőnek.

Hegycsúcsokon, tenger mélyén

A hawaii családunktól kapott nem várt lehetőségekkel felszerelkezve szabadságunk volt rá, hogy rendhagyó módon ismerjük meg a szigetet. Azon a hétvégén például, amikor a Mauna Kea-ra, a sziget legmagasabb hegycsúcsára terveztünk túrázni, elláttak minket síruhával (ez valóban eszünkbe sem jutott), és kölcsönadták a saját terepjárójukat, mert annak sokkal jobban feküdt a hegymenet, mint a másik kicsit lestrapált autónak. Lelkesedésünkben nem a szokott útvonalon vágtunk neki a hegynek, hanem “a hátsó úton”, ami egy sokkal hosszabb, kanyargósabb és szinte alig járható sáros földút. Délután 2 körül indultunk el autóval a hegyoldalon. A táj lassan átfordult a trópusiból ködös  albioniba. A kókuszpálmákat felváltották az almafák, és többször meg kellett állnunk, hogy egy-egy csapat ló átvonuljon előttünk. Az útviszonyok miatt néhányszor megfordult a fejünkben, hogy visszaforduljunk, de végül, öt órával később (a hivatalos, aszfaltos út kétórás)  a naplementét lekésve, sötétben értünk fel a hegycsúcsra. Ez sem szegte kedvünket, valamivel lejjebb, ahol már élhetőek a viszonyok (a hegy csúcsa 4200 m-en van, ott nem ajánlatos aludni), megaludtunk az autóban.

Másnap visszamentünk a hegytetőre, és teljes pompájában nézhettük végig a napfelkeltét- ráadásul a naplementére érkező temérdek turistabusz nélkül. A Mauna Kea egyébként a tengerfenéktől számítva a világ legmagasabb csúcsa: 10 000 m-re tör fel. Odafenn egészen űr-béliek a viszonyok, nem hiába van épp ott NASA edzőtábor is leendő űrhajósok számára.

A házigazdánk Sidney Big Island-en nőtt fel, és ismerte a sziget és a környező vizek minden rejtett zugát. Mikor említettük, hogy tervezünk egy szervezett manta rája túrára menni, felajánlotta, hogy inkább ő kivisz minket magával egyik este, tudja pontosan, hová kell menni. Így is lett, és felejthetetlen élmény volt éjszaka a sötét tengerben találkozni ezekkel a hatalmas és légies élőlényekkel.

A befogadó családunkban az édesapa másodgenerációs japán, a legjobb barátja hawaii őslakos, az édesanya haole, vagyis fehér amerikai. Így mi egy olyan ohana-ba csöppentünk bele, ahol ennek a három különböző sorsú és történetű csoportnak a képviselői kölcsönös tiszteletben és szoros szeretetben élnek együtt. Én nagyon örülök neki, hogy úgy döntöttünk, utazóként hosszabb időt (2 hónap) töltünk a szigeten, és a ránk záporozó természeti csodák mellett tudatosan kutattunk a kulturális értékek után, figyeltünk, kérdeztünk és közösséget kaptunk, ezért a Hawaii Big Island-et nem Amerika, hanem Polinézia egyik legszebb és leggazdagabb szigeteként tudtuk megismerni.

Hatalmas hála van bennem, hogy egy ilyen sokszínű közösségbe befogadtak, ahol nem csak a díszletek voltak lélegzetelállítóak, hanem maguk a szereplők is.