Ma is emlékszem, ahogy ott álltam a Bem rakparti albérletem fürdőszobájában, szárítottam a hajam, amikor megakadt a szemem a körömlakkjaimon. “Hogy fogom ezt a rengeteg körömlakkot elvinni magammal, amikor már digitális nomád leszek?”- Talán ez volt az első kérdés, amit aztán sok másik követett, és végül engem a minimalizmusra nevelt át. Nem egy döntés volt, hanem egy nagyon kellemes mellékhatás, ami az életvitelem velejárója.
Na de mi az a minimalizmus?
Mindig is tartózkodtam bármilyen olyan csoportba sorolni magam, aminek a neve “izmus”-ra végződik, mert ezekből általában az emberek csak a szélsőségeket látják. Bár tudom, hogy alapjában véve minimalista gondolkozásom van, ez nem egy tudatos életforma számomra, hanem a megváltozott gondolkozásom velejárója. Az én életemben annyit jelent, hogy az “elég” filozófiája szerint élek. Elég nekem az, ami a hátizsákomban van. Elég jó a bringám, elég egy kis lakás és elég a ruha, ami a szekrényemben van. Nyilván vannak tárgyaim, és szoktam vásárolni is, de mindig azért, mert azokra a cuccokra valóban szükségem van.
A tárgyak fogságában
Azt hiszem, egy kicsit könnyebb helyzetben vagyok, mint a legtöbben: mindig is utáltam vásárolgatni. Emlékszem, amikor 19 évesen elmentem utazni a barátnőimmel, és az utolsó napi programom az volt, hogy nézzem, amint a barátnőim szuvenírt vesznek még a nagybácsiknak, mintha csak Karácsony következett volna. Én személy szerint sokkal szívesebben lettem volna még a strandon, minthogy bóvlikat vásároljak a hozzátartozóimnak, akik aztán majd jól nem tudják hova tenni a kerámia műbránert, amit a sarki szuvenírgyárban vásároltunk.
Jó, nyilván, ez már aztán igazán a véglet, de hogy egy másik példával éljek: nemrég egy ilyen helyzetben, az ismerőseim egyszerűen kinevettek, mert egy ilyen 3 órás kirohanás alkalmával egyszerűen nem tudtam semmit megvenni a Művészetek Völgyében. Voltak dolgok, amik tetszettek, de egyszerűen nem éreztem szükségét. Eddig sem kellett, most sem fog hiányozni.
“Jó lesz ez még valamire”
Nagyanyáink jeligéje- jól lesz ez még valamire- megszorozva a fogyasztói társadalommal, egyenlő a kész katasztrófával. Nem férünk el a szekrényben, kell egy gardrób, de ahhoz kell egy nagyobb lakás, ahhoz több pénz, több munka, kevesebb szabadidő.
Szerencsére anyukám elég sokat segített annak idején. Mindig ki kellett “szortíroznom” a cuccaimat ősszel és tavasszal. Hosszú évekbe telt, amíg teljesen őszinte tudtam lenni magammal, és megszabadultam a “jó lesz ez még valamire” gondolattól. Mert mi az igazságág? Az, hogy talán egyszer, egy elfuserált farsangi buliban fel fogod venni azt az arany flitteres anorákot, amikor Arielnek öltözöl, de lehet, hogy nem. Ehhez képest ott ül a szekrényedben, folyamatosan.
Emlékszem én hülye, még akkor sem szabadultam meg ettől a gondolattól, amikor Új-Zélandon utaztam, és az utazó barátok lépten-nyomon odaadtak nekem valamit, mert nekik már nem kellett. Én meg jól összegyűjtögettem őket úgy, hogy a végén 20-25 kilogrammot nyomott a hátizsákom. Azt hittem, megszakadok alatta. Jó kis lecke volt ez számomra. Mint egy metafora- az összes “jó lesz ez még valamire” cucc a vállamat nyomta. Akkor esett le az igazság: ha most nem jó semmire, akkor valószínűleg sosem lesz az.
Amikor kivettem a lakásom, kitettem mindent, amire nem volt szükségem. Szerintem egy szobányi cuccot vittem el onnan. Azt sem tudom, hogyan fért be a 34 négyzetméterre. Teret kaptam, és amit nem gondoltam volna: rendet. Mindig is rendetlen voltam, de amikor megint beköltöztem egy kecóba, már az új mentalitással, csak azokat a dolgokat tartottam meg, amikre igazán szükségem van. Végigmentem fejben minden egyes tárgyon: Boldoggá tesz ez? A tányér? Igen! Ebből eszem. Boldoggá tesz ez a gyertya? Igen, igen, igen! Mert szeretek esténként gyertyával világítani a lakásomban. Nagyon! Az én otthonomban minden egyes tárgy egy tudatos döntés. Így alig vannak tárgyaim, és azt meg elég könnyű elpakolni. Megszabadulni ezektől egyenlő felszabadulni.
Kondicionált társadalom
Elképesztően megy a hülyítés a kapitalizmusban, és a marketingesek egy dologra lőnek mind: nem vagy elég jó. Nem vagy elég jó anya, apa, barát. Nem elég jó a mosóporod, nem vagy elég vékony, nem tudod, hogy kell jót főzni, nem vagy elég gyors, trendi, okos. De csak most, csak itt, itt a vissza nem térő alakom, hogy megvedd a bűnbánó cédulád, egy aloe verás hajbalzsamba csomagolva, hogy egy fél napra azt érezd, hogy mégiscsak elég jó vagy.
Nem csak a reklámok, mi is ezt csináljuk egymással. Lányok, megfigyeltétek már azt a rituálét, hogy hogyan dicsérjük egymás ruháját, hajszínét, sminkjét, amikor összegyűlünk többen? Jaj, de jó, hol vetted? Fordítás: elég jónak tartalak. Bennem is bennem van még ez. De már kezdek odafigyelni, hogy ne a stílust dicsérjem, hanem az embert: kifejezetten sugárzol ma a boldogságtól. Vagy nagyon tetszik, ahogy jól érzed magad a bőrödben. Mindegy, hogy miért.
Miért lett jobb az életem, mióta nem érdekelnek a tárgyak annyira?
- Szabadabb vagyok: nem kell annyi tárgyra vigyáznom: takarítanom, mosnom őket. Nem töröm vagy hagyom el őket, ha nincs.
- Nem strapálom magam azzal, hogy jobb, boldogabb is lehetnék. Vagyis igen, de nem a tárgyak segítségével.
- Nem költöm el a pénzem hülyeségekre- inkább élményekre, vagy tudásra (mondjuk a kettő végül ugyanaz).
- Sokkal több időm van- tekintve, hogy nem “shoppingolok”, pakolászok vagy takarítok annyit.
- Tudatosan figyelek arra, hogy mi az, ami tartós örömöt okoz nekem.
- Környezetbarátabb lettem, igen. Ez is része a minimalizmusnak. Nem halmozok, így kevesebb szemetet is termelek.
Egy matrac a földön nem minimalizmus. Akkor is vegán vagyok, ha egész nap csak banánt eszem. De nem leszek túl egészséges. Így vagyok azzal is, hogy nyilván a minimalizmussal sem kell túlzásokba esni. Meg kell venni azokat, amik boldoggá tesznek… hosszútávon.