“Megígértem a barátomnak, hogy nem halok meg”. Ez a kegyetlen clickbait lett a címe annak a sztorinak, ami először jelent meg rólam és az utazásaimról. Nem csak a cím lett katasztrófa, de maga a cikk sem hasított valami erőset. Egy interjúból keletkezett, és én szinte rögtön a publikálás után eldöntöttem, hogy egyszer majd elmesélem tényleg a saját szavaimmal, hogy mi is történt. Nem gondoltam volna, hogy közel 10 évet fogok várni, mire elmesélem: a sztori, amit én még sosem osztottam meg ezen a blogon. És hogy miért most? Nos, a „hello Utazó” februárban megkért, hogy írjak egy cikket necces helyzetekről. Akkor csináltam egy kis összefoglalást, hogy lássátok, az utazás nem csak játék és mese. Elmeséltem, hogyan kerültem tűzharcba, hogyan lett parazita a lábamban, vagy azt a sztorit, ahogy egy világvégi indonéz faluban mezítláb állva imádkoztam, hogy a taxis jöjjön vissza a hátizsákommal, az összes pénzemmel, meg a papucsommal.
Ezek után a „hello Utazó” csak pislogott tovább, és megint megkérdezte: mi van még? Én pedig, mint valami régi westernben a főhős, sóhajtok egy nagyot és előveszem a legnagyobb fegyvert, amit eddig a polcon, elzárva tartottam.
2010-et írunk, életem első backpacking útján vagyok. A Buenos Aires-i hostel bárjában szürcsölöm a délutáni sörömet, és nyomkodom iPhone 3-asom. Épp arról csevegek az egyik barátnőmmel, hogy a múlt héten voltam tangóbárban és 14 év után végre valóra vált az álmom: láttam tangó táncosokat!
Ekkor Nico, a tulaj, odalép a TV-hez és felhangosítja azt. Először fel sem figyelek, csak azt látom fél szemmel, hogy egyre többen állnak meg a TV előtt, és meredt szemekkel bámulják azt. Lassan én is átfókuszálok a TV képernyőjére, ahol helikoptereket mutatnak, hatalmas folyókat, sérülteket, ahogy szállítják őket, és akkor meghallom a Machu Picchu szót. Mi van? Mi történt? Szép lassan értelmet nyer a szöveg, összeáll a kép: földcsuszamlás történt, többen meghaltak.
A többi utazóval egymásra nézünk, és az egy perc néma csönd után – ami kötelezően kijár ilyen esetben, felmerül a kérdés: mi be tudunk vajon menni?
Édesapám hív pánikban, hogy jól vagyok-e. “Persze Apu, ide Peru olyan messze van, mint London. Vagy még messzebb. Itt süt a nap, és a legtöbb helyen beton van. Az meg nem csúszik.” Eltelt pár óra, és jött a hír: lezárják a Machu Picchut, április elejéig. Jaj, ne, nekem április 5-re van jegyem haza Limából. Mi van, ha nem jutok be? Mi van, ha soha nem jutok vissza ide, Dél-Amerikába? (2019-es Bori kommentje: LOL).
Eltelt három hónap, és a helyzet nem javult, továbbra is lezárt terület volt a híres rom. Csakhogy… én akkoriban jöttem rá arra, hogy olyan nincs, hogy valamit én nem tudok megcsinálni, hiszen teljesen egyedül elutaztam idáig. Nem finanszírozott senki, nem fogta senki a kezem. Még a pasimat is otthon hagytam. Szóval jelenleg minden lehetséges, még az is, hogy csak nekem kinyitják a Machu Picchut.
Ezzel az elképesztő arrogáns… bocs, optimizmussal vettem meg a jegyem a Titicaca-tótól Cuzcóba, a romokhoz legközelebbi városhoz. Egy party hostelben szálltam meg. Ma már nem tudom, mennyit kellene nekem fizetni, hogy egy ilyenbe betegyem a lábam, de azt hiszem, hogy akkor ez még jó ötletnek tűnt. Persze egészen addig tűnt jó ötletnek, amíg egy horda partyarc rám nem kapcsolta a villanyt a legszebb álmomban, és nem gyújtottak rá a szobában. Nem volt kedvem harcolni velük, így fogtam magam, megmostam az arcom, és lementem a discoba. Nem gondoltam volna, hogy akkor, ott meg fog pecsételődni életem hátralevő része. Tam-tam-taaaaaam (dramatikus zene).
Egy bőr kanapéra estem össze, keresve a maradék csipát a szememben, pislogva az előttem játszó biliárdosokra, amikor egy közel két méter magas srác huppant be mellém. Elkezdtük a small-talk-tangót: honnan jössz, merre mész, hova valósi vagy. Anthony volt a neve, francia srác. Valamivel fiatalabb, mint én. A szokásos körök után belekezdtünk a beszélgetésbe a romokról. Nagy sóhajok között ecseteltem, hogy épp most vagyok életem valószínűleg utolsó utazásán (2019-es Bori sírva nevet, amikor ezt írja), és olyan nincs, hogy nem jutok be. Anthony arca elkomolyodik, hangja lehalkul, úgy meséli: “Te figyi, azt hallottam, hogy be lehet mászni. Négy amerikai csaj, akik 18 évesek, megcsinálták. És reggel csináltak fotókat, amin egy lélek sem volt. Szerintem meg tudom szerezni a térképet. Meg kéne próbálni…”
Kedves Olvasó, akkoriban még nem volt Instagram. Képzeld el! Mégis, akkor sem tudtam másra gondolni, minthogy úgy bent lehetnék a romok között, hogy nincs ott senki. Szinte elképzelhetetlenül csodálatosan hangzott. És ha négy amerikai (ergo, ahogy akkoriban hittem, buta) 18 éves lány meg tudta csinálni, akkor tuti nekem is menni fog. Na. Ennyi volt a motivációm.
Másnapra összeállt a csapat, egy argentin fiú is csatlakozott hozzánk, Andrés. Egész nap tervezgettünk. Kell egy 1 napos csomag. A lányok 24 óra alatt fordultak meg. Szóval kell víz, hideg élelem és a térkép, amit Andrés szerez be hamarosan.
Szerdán hajnali háromkor indulunk.
Kedden egész éjjel forgolódtam, aggódtam, hogy mi lesz holnap. Teljesen hülye vagyok? Áhh, ha a csajok meg tudták csinálni… akkor én két fiúval biztos.
Mind a hárman pontosan érkezünk, Anthony előveszi a térképet, én meg majdnem elsírom magam. Egy kézzel rajzolt ákom-bákomot látok, amire olyanok vannak írva: hogy zöld konténer meg “ellenőrző pont”. Mi a fene ez? Azt hittem, ennél komolyabb segítségünk lesz.
A két srác elszántan összenéz, és terveznek: “Oké. Az első feladatunk lejutni Santa Teresaba, ahol megkeressük Josét.” Engem az agyvérzés kerülget. Ki kellene szállni. Mi az, hogy megkeressük Josét? Ki az a José? Nem szólok semmit, és követem őket a taxiba, amibe beszállok. Ha a lányok meg tudták csinálni, nem lehet olyan nehéz.
A következő pár óra életem legkeményebb buszútja, mind a mai napig. Ennek kellett volna lennie a kényelmes résznek. Santa Teresa egy picike kis város, ahova reggel megy a 8 fős mikrobusz, 23 fővel. Hárman lihegnek a nyakamba, az arcizmomat sem tudom megmozdítani, annyira sokan vagyunk. Vadul üvöltetik a helyi zenét, ami szerintem bizonyítja az alienek érkezését a kontinensre, mert ez nem embertől vagy embernek való. A hab a tortán az a közel másfél éves kisfiú, aki mászókának használ bennünket, és közben operaénekesi pályára készül. Megfeszült torokizmokkal, vörös fejjel skandál közel hat órán keresztül. A telefonom lemerülőben, nem tudok még zenét sem hallgatni, hogy kicsit csillapítsam magam, és csak figyelek ki az ablakon, ahogy hatvannal elszáguldunk a vízesések alatt. Igen, alatta. Az útra estek.
Összesen 12 órát ültünk így a buszban, én kis híján megőrültem, Anthony perui méretűre hajtogatta magát össze, hogy beférjen két ülés közé – őt úgy pattintottuk ki onnan feszítővassal – Andrés pedig elvesztette a hallását, mert közvetlen a gyerek és a hangszóró között ült.
Amikor kiestünk a kocsiból, már vacsoraidő volt. A fiúkat megint elöntötte a tesztoszteron, itt az ideje megint elővenni a térképet (mondjuk, ez a szó megszégyenítő lehet a térképekre nézve).
Meg kell keresni Josét. Szerintem már most sejtitek, hogy egy Josét megtalálni egy perui kisvárosban olyan, mintha a Száz év magány helyszínére érne az ember szerepjátszani. “Csókolom, Josét keressük, nem tetszik ismerni? Nem, nem azt. Egy fiatalabbat. Nem, a másikat. …“ Két órával, és öt Joséval később végre megtaláltuk azt, akit kerestünk. Hozzáteszem, ebben az ismerkedős játékban sikerült jobban szemügyre vennünk a kisvárost.
Ugye Te is úgy képzelted el Santa Teresat, mint egy szellemvárost? Nos, ez távolabb sem lehetett volna a valóságtól. Amerre néztünk, fehér ember hordák voltak, akik szintén azt keresték, hogyan tudnának bejutni a romokhoz. Olyan volt, mintha átléptünk volna egy párhuzamos univerzumba, és mindenhol magunkkal találkozunk volna, csak egy kicsit másik kiadásban. Kész Disneyland lett az álmos kisvárosból. Mint kiderült, a lányok szinte kinyomtatták a térképet, és osztogatták mindenkinek, így szinte fél Cuzco kikötött Santa Teresaban.
Sajnos ez a rendőrökhöz is eljutott, így megduplázták az őrséget. José annyit mondott, hogy veszélyes és lehetetlen most már bejutni a romokhoz. Áprilisban kell visszajönnünk.
Azonban egy másik asztalnál ülő fickó (legyen Pedro), ezt meghallotta, és amikor elindultunk kifelé a kocsmából, utánunk fordult: “Pszt, én tudok egy utat, ahol be tudlak titeket juttatni. De ma már nem tudunk elindulni. Menjetek el aludni egyet, holnap hajnali egykor értetek jövök. 20 dollárt kérek.“ Rábólintottunk, és kivettünk egy szobát a koszos kis motelban.
Ruhástól dőltem be az ágyba, és ahogy a fejem a párnára ért, elaludtam. Éjszaka mindenféle lidérc látogatott meg. Folyamatosan rémálmaim voltak. Hamarosan kopogtatást hallottam az ajtón, és ahogy kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy nem tudok mozogni. Minden csontom fáj. De még csak szólni sem tudok: valami nagyon kemény betegség kapott el. Folyt rólam az izzadság. Megint kopogtatnak. Pedro az, a fiuk meg nem hallják. Még egy sor kopogtatás, aztán hallom, ahogy feladja és elsétál. Én a party hostelről álmodom, és amikor megint felver a hidegrázás, eldöntöm, hogy a következő busszal visszamegyek Cuzcóba. Épp elég rossz jelet kaptam már, hogy nem kellene ezen az úton járnom.
Reggel a srácok elmennek nekem gyógyszerért. Én elmondom nekik, hogy visszautazom ma Cuzcóba. Hamarosan egy doboz lázcsillapítóval és egy rossz hírrel térnek vissza. Ismét földcsuszamlás volt, ezúttal a Cuzco és Santa Teresa közötti úton.
Pár napig nincsenek buszok. Itt ragadtunk.
Lenyeltem a lázcsillapítót és visszaesett a fejem a párnára. Újabb lázálmok jönnek.
