Kb négy óra alatt ott is vagy – ezt mondta előző házigazdám. Már hatodik órája zötykölődöm a spanyol muzsikától hangos buszon, Mompiche, az úticélom pedig majdnem ugyanolyan messze van a térképem szerint, mint amikor elindultam. Már két buszsofőrrel összevesztem, mert azt hittem, hogy átvertek. Mint utóbb kiderült, valóban csak hat átszállással lehet megoldani, hogy Puerto Cayo-ból Mompichébe eljusson az ember.

Már délután hat óra volt, amikor megálltunk egy órácskát pihenni… Nagyszerű. Sosem érek oda. A buszsofőr azt javasolta, hogy kapjak el egy helyi buszt, ami elvisz valahova, ahonnan hétkor indul a következő – az utolsó járat a kis tengerparti faluban. Egy órám van, hogy elérjem, és az út pont egy óra.

A következő buszra várva kicsit kinyújtóztattam a lábam. Kezdett sötétedni, és egyre izgalmasabb emberek kezdtek körbevenni. Szuper, megint én vagyok az egyetlen gringa. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon segítene-e a helyzeten, hanem egy hatalmas piros hátizsákkal utaznék, de lojalitásom Millihez, a zsákomhoz, kinevette az elképzelést, hogy másikat vegyek.

Ahogy felszálltam a buszra, rögtön az első ülésen ülő fickó elkezdte “csábosan” rebegtetni a szempilláit, és paskolni a mellette lévő ülést, hogy üljek mellé. Eszem ágában sincs!
Egyre jobban azt éreztem, hogy ez a helyzet kezd eléggé necces lenni. Már lement a nap, a falu nevét sem tudom, ahol le kell szállnom, és gyanús, hogy ott kell töltenem az éjszakát, mert lekésem az utolsó buszt a következő biztonságos gringo-citybe. Ráadásul egyre több szem szegeződik a lányra, aki egyedül utazik.

Egy ideig nem mert senki mellém ülni, majd egy idősebb férfi huppant a mellettem ülő ülésbe és végeláthatatlan szófosásba kezdett. Közben meg jöttek a szokásos kérdések: hol a férjed? Ha van férjed, hol vannak a gyerekeid? Micsoda? 31 évesen még nincs gyereked? Miért nem? Amennyire csak lehetett, próbáltam kurtán válaszolni, miközben kibámultam az ablakon. Mikor elkezdte, a de-szép-a-szemed kört, odafordultam, és kerek perec megmondtam neki, hogy szerintem ne beszélgessünk. Azt mondta, jó, majd folytatta a karattyolást.

Szerencsére egy idő után leszállt a buszról és egy fiatalabb, telt lánnyal kezdődött el a következő kör. Hova mész? Honnan jössz? Ebben a lányban azonban gond nélkül megbíztam. Talán azért, mert nagyon emlékeztetett azt általános iskolás legjobb barátnőmre.

Mikor a beszélgetésünk 45. másodpercében mondtam neki, hogy Mompichébe megyek és igen, egyedül, rögtön kiült az arcára a meglepetés, egy kis aggodalommal keverve. Láttam rajta, hogy forognak a fogaskerekek a fejében, hogy ilyenkor mi a megoldás. Majd előállt vele: “Én az út mellett lakom. Aludj nálam, és holnap elkapod a követelő buszt reggel. Sokkal biztonságosabb, mint egyedül most tovább menned.”

Rögtön éreztem, hogy imáim meghallgattattak és ezt a lányt küldték a megmentésemre. Beszélgetésünk második percében már el is dőlt: leszállok vele.

A busz majdnem elsodort, miután kitett az út szélén. Körbenéztem, hogy hova is kerültem, de sajnos nem láttam szinte semmit. “Nincs világítás” – mondta Fanni, az őrangyalom.

Hamar rájöttem, hogy az út szélén lévő kis házak bizony a dzsungel kellős közepén vannak. Az adrenalin szintem már elég magasan járt. Csak követtem Fannit, aki sorra rázta le a helyieket, akik érdeklődtek a kilétem felől. Azt hiszem, jól döntöttem – ebben a lányban meg lehet bízni.

Pár lépés után már a házánál is voltunk. Felemeltem a tekintetem a cölöpökon álló viskóra és nyeltem egyet. A düledező kis ház rosszabb állapotban volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy legalább egy vályogház lesz, de őrangyal cölöpházának ne nézd a repedéseit, ugyebár.

Felcaplattam a meredek lépcsőn, követve Fannit, aki rutinosan bújt ki a csizmájából, ahogy beértünk a házba. Semmit nem láttam. Fanni bekiabált a sötétbe: “Hahó! Hoztam egy barátnőmet.”

Hangjára egy gyertya lángja közeledett, és hamarosan kis pislákoló fény derítette be a helységet, ahova érkeztünk. Az ajtóban Fanni anyja állt. A gyertya alulról világította meg az arcát, markáns vonásai így még mélyebbre vésődtek. Tettem egy lépést felé, hogy bemutatkozzam. Akkor már egy kis kíváncsi szempár is megjelent anyjába csimpaszkodva, én pedig megpróbáltam felmérni a váratlan vendég paramétereit. Ő a 11 éves, legkisebb testvér volt. Apuka is hamarosan előbújt a másik helység sötétjéből.

Fanni szabadkozott. A ház állítólag sokkal otthonosabb, ha van világítás, de mivel már tíz órája nincs, nem valószínű, hogy ma éjszaka visszajön. Mobiljával világított bele a sötétbe és mutatta meg az ágyakat, ahol alszanak.

Való igaz, a helyiség inkább tűnt raktárnak, mint otthonnak: a szoba kellős közepén egy szárítókötélen sorakoztak a frissen mosott pokrócok. A sarokban egy bringa állt, kerekeit óriási zsák támasztotta ki, amiben rizs volt. Mély meglepetésemre egy nagy képernyős plazma TV is megbújt a száradó ruhák között.

“Ha van áram, TV-t nézünk.” – mondta Fanni látván a csodálkozást az arcomon. Észrevettem, hogy a viskó egyik falánál négy szék, egy hűtő, és még egy szék áll szépen sorban. Mindenkinek egy szék.

Nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Elképesztő zavarban volt mindenki. Szerintem én voltam az első vendégük, és tény ami tény, én még ilyen házban nem jártam.

Kértem Fannit, hogy menjünk ki egy kicsit, amíg én a nagy izgalomra rágyújtok. A faház cölöpei között egy kis pad állt. Ez volt a terasz. Vagy a kert. Mellettünk két fiú focizott a sötétben. Az elhaladó autók néha megvilágították a teret, majd ismét teljes sötétségbe borult körülöttünk minden. Az egyetlen fényforrás a dzsungelből jövő, világító bogarak pislákolása volt.

Fanni elmesélte, hogy most nyáriszünet van, és ő egy rákokat feldolgozó üzemben vágja le a rákok fejét. Napi nyolc órában. “Jó, hogy van munkám. Ki kell fizetnem az adósságom.” – mondta. Mikor rákérdeztem, hogy mennyivel tartozik, szégyellősen vallotta be, hogy 25 dollárt kell a három hónap alatt előteremtenie.
Gyorsan próbáltam visszaemlékezni, mennyi pénz van nálam. Nagyon szerettem volna segíteni, de Mompiche-ben nincs ATM, és nálam alig volt valamennyi pénz. Végül csak 5 dollárt tudtam neki adni, amit hitetlenkedve elfogadott. Én pedig azóta is bánom, hogy nem volt nálam egy kicsivel több.

Még csak este 7 óra lehetett. Megkérdeztem, hogy mit szokott csinálni ilyentájt. Elkerekedett szemmel nézett rám. Még a kérdést sem értette. “Hát elmegyek dolgozni, hazajövök, eszem, és lefekszem aludni, ha nincs áram”.

A vacsorát Fanni készítette nekünk gyertyafénynél, amíg én próbáltam magam hasznossá tenni azzal, hogy az anyuka által olvasott női magazint megvilágítottam a mobilommal. Az alig negyven éves anyuka egy hálóingben ült egy kis hokedlin, és alaposan szemügyre vette a bikiniben pózoló lányokat a képeken. “Még nem késő, lehet jó alakod a strandon” – olvastam a nyomtatott címet a magazin oldalán. Anyuka unottan tovább lapozott.

Persze szóbakerült az is, hogy vega vagyok, amire az apuka csak annyit kérdezett, hogy hogyan vagyok életben, ha három éve nem ettem húst. Nagy csodálkozásomra, majd pedig meghatódásomra észrevettem, hogy nekem adták a legtöbb ételt. A vacsora rizs volt és saláta. Majd felszerelték a szúnyoghálókat az ágyak felé, a gyerekek pedig összehúzódtak egy ágyra, hogy nekem legyen hol aludnom.

Amikor már mind lefeküdtünk, a család csöndesen elkezdett beszélgetni. Megbeszélték, kivel mi történt aznap. Valahogy tábori hangulatot idézett, ahogy röhörésztünk ott a vaksötétben, mind a hatan.
Lassan elcsöndesedtünk, és már csak a ciripelést, a békákat és a zuhogó eső kopogását lehetett hallani.

Békésen lecsuktam a szemem és hálát adtam Istennek, hogy vannak még olyan emberek, akik adnak, pedig semmijük sincs. Akik befogadnak a házukba egy vadidegent, csak azért, hogy megvédjék. Hálát adtam azért is, hogy oda születtem, ahova. Visszagondoltam arra, hogy természetesnek vettem azt, hogy tiniként van saját szobám. Sőt, azt is, hogy a falakon nem lehet átlátni. Emlékszem, anyu mindig főzött nekünk valami finomat, ami még véletlenül sem volt rizs és saláta. És ez mind-mind természetes volt annak idején.

Lehet, hogy azt látjátok, kedves olvasók, hogy szuper helyeken járok, és azt a konklúziót vonjátok le, hogy teli vagyok pénzzel. Engem pont ez az élet tanított meg arra, hogy valójában, mi már mind luxusba születtünk, csak nem vesszük észre. Hogy gazdag vagyok-e? Mióta ezt tudom, azóta biztosan.