Általában nem szoktam annyira ideges lenni az útjaim előtt, mint amilyen az Indiába indulásom napján voltam. Egész nap pakoltam és azon aggódtam, hogy mit fogok otthon hagyni. Persze a valós ok az volt, hogy végre, 3 év után megint nagy kalandba, egy igazi dimenzióugrásba vágok.

Az első állomás Helsinki volt. A csatlakozásom 1 nap múlva volt esedékes, szóval kénytelen voltam egy hideg, sötét helyen maradni egy éjszakát. Mivel a szállásra ráment volt a gatyám is, a couchsurfing mellett döntöttem. Egy bangladeshi figura fogadott be. Mikor anyu kérdezte, hol szállok meg, nekem is kicsit furán hangzott amit mondtam: “Még nem ismerem a srácot. Egy weboldalon ismerkedtünk össze, annyit tudok, hogy harminc valahány éves és bangladeshi.” Amikor ezt egy tekintélyes csönd követte, azt mondtam neki: “Az idegen az a barát, akivel még nem találkoztál”.

Éjjel 11:30-re értem Rahat lakására, teljesen összefagyva. Helsinkit soha nem látott hó és jég borította.
Erre nem egészen voltam felkészülve, mivel nem akartam a hátizsákomat felesleges ruhákkal telipakolni. Rahat lakása extrém tiszta volt. Nagy szerencsémre rendmániás a srác. Az ismeretlenség jegét hamar megtörtük egy kis felessel meg nevetéssel. A nevetés hihetetlen dolog – egyből közelebb hozza az embereket, ha együtt nevetnek. Bár elég fáradt voltam, Rahat be akart menni a városba bulizni, így felvettem az összes pulcsimat, és neki vágtunk a korizásnak a Helsinkit borító jégpáncélon.

Egy ír kocsmában kötöttük ki, ahol élőzene volt, a falon pedig egy felirat: “Az idegen az a barát, akivel még nem találkoztál.” Hajnalban értünk vissza az elit loftba. A lábaim vörösek voltak a hidegtől. Kérdeztem a ház urát, hogy hol fogok aludni. Azt válaszolta: természetesen az ágyamban. Szerencsére gyorsan hozzá tette, hogy ő alszik a kanapén.

Elképesztő, hogy mennyi kedvesség és önfeláldozás van az emberekben. És az a megdöbbentőbb, hogy mindezt nem is feltételezzük egymásól.

Következő rész: a Dimenzióugrás.