A Bromo megmászása utána elindultunk hazafelé. Úgy volt, hogy Luz velem jön Jogja városába, mert ideje is van, meg ismerősei is a városban. Én viszont már inkább egyedül mentem volna.
A kérdést a robogó döntötte el, amikor lerohadt az út közepén. Ráment 1-2 óra, mire megszereltük. Végül Luz nem tudott velem jönni. Így este felszálltam a buszra, ami nagyon kényelmes volt. Az egész utat végigaludtam. Reggel 5-kor kellett leszállnom, ami mindig nagyon fájdalmas. Pláne, hogy azonnal alkudni kell egy taxissal, és észnél kell lenni. Mondjuk, itt nem sok esélyem volt, mert egy taxi állt csak ott, ahol a busz kitett. Sötét volt, álmos voltam, és taxis egy nevetséges összeget dobott rám, de ha nem megyek el vele, akkor ki tudja, meddig állok egyedül az út szélén a sötétben.
Találtam egy jó backpacker hostelt, ahol végül fogadtak kora reggel. Mivel még nem tudtam elfoglalni az ágyat, felültem az első buszra, ami kivitt a Borbodur templomhoz. Engem nagyon nem nyűgözött le, de lehet, hogy csak fáradt voltam. Viszont eldöntöttem, hogy megcsinálom a képet a bakancslistámra, hiszen Indonéziával lehúztam a nyolcadik elemet is róla.
A hostelben összeismerkedtem Neillel, aki körbebringázza a világot. 2 éve indult el és azóta nem ült repülőn. Angliából eltekert idáig, és még több mint a fele hátra volt. Nagyon sokat mesélt. Nem volt az az érzelgős típus, de amikor a történeteit hallgattam, mindig hozzátette, hogy a legjobb dolog, amit megtanult az az, hogy ez a világ teli van jó emberrel. Azt mesélte, hogy rendszeresen adnak neki szállást, ha látják, hogy az út szélén akar sátrazni. Mindig volt egy ember, aki befogadta és mindig talált olyan útitársakat, akik minden bizonnyal örök barátok maradnak.
Neil negyvenéves. Számítógépalkatrész-kereskedő volt. Nem volt nagy bringás sosem. Aztán egyszer olvasott egy könyvet valakiről, aki körbetekerte a földet. Nem tudta kiverni a fejéből. Mindenkinek erről beszélt, hogy milyen jó élet lehet ez. Aztán egy sörözés közben az egyik barátja megkérdezte, ha ennyire tetszik neki ez az élet, miért nem csinálja meg. Azt mondta, egy percet sem gondolkozott, amikor azt válaszolta: igazad van. Felszámolta a saját üzletét, eladta mindenét és 2 év múlva nekivágott a világnak. Azóta sem bánta meg.
Amikor azon gondolkoztam, hogy mi legyen Jogja témája itt a blogon, mi az ami igazán fontos volt abban az egy napban, rájöttem, hogy nem az építészet, az utcák vagy az árusok. Még csak nem is a helyiek, hanem Neil, a két lábon járó inspiráció. És nem is a karaktere vagy a személyisége. Nem mondanám, hogy barátok lettünk azóta, de a története számomra nagyon tanulságos. Csak most, több hónappal a találkozásunk után áll össze a kép, hogy miért mentem végül Jogjába, miért egyedül, és hogy ez a találkozás milyen irányba terelte az életem.
Nem mondom, hogy mindenki azonnal mondjon fel, intsen búcsút a családjának és utazzon egyedül. Tudom, hogy vannak olyanok, akiknek nem egy ilyen kaland az, amire vissza szeretnének emlékezni a halálos ágyukon. De, ha igen, akkor üzenem, hogy igenis meg lehet csinálni!
Ha érdekel, hol tart Neil, itt megtalálod.
