A két és fél éves titok

Nagyon sokan kérdezték meg már tőlem, hogy miért írom a backpacker.hu-t. Erre nagyon sokféle válaszom van, mert ez nem egy dologból nőtte ki magát, de egyetlen egy titkot még soha nem árultam el nektek. Végre itt az ideje, hogy elmondjam: mind része voltatok annak, hogy a bakancslistámra egy új pipa kerülhessen.

Minden Dél-Amerikában kezdődött hat évvel ez előtt. Ha most visszagondolok, az, aki most vagyok ott született meg, valahol a buenos aires-i árvaház, és a limai reptér között. Akkor értettem meg, hogy utazó vagyok. Hogy szeretek írni. És azt is, hogy a bakancslista az egyik legjobb dolog, ami történhet velem. Segít emlékezni, hogy mire vágyom. Segít abban, hogy megmaradjon a világ egy olyan játszótérnek, mint amit kicsiként megismertem.

Amikor hazajöttem a három hónapos útról 2010-ben, az egyik ebédszünetemben leültem az íróasztalomhoz, kezembe vettem egy tollat, kitéptem egy papírt a jegyzetfüzetemből és rámeredtem az üres lapra. Eldöntöttem, hogy erre kis lapra, mindenféle ceremónia nélkül fel fognak kerülni azok a dolgok, amiket szeretnék az életben. Akkor is ha most nincs rá elég pénzem, akkor is ha éppen nem vagyok tehetséges hozzá, vagy esetleg még fel sem találták hozzá a technológiát. Azt játszottam, hogy mindent megtehetek, hogy kifogtam az aranyhalat, és az három kívánság helyett annyit adott, amennyit csak szerettem volna. Gyorsan járt az ujjaim között a toll. Annyi dolog volt a fejemben, hogy a kezem szinte alig tudta utolérni gondolataim folyamát. Néha felkuncogtam. “Milyen lenne énekelni sok ember előtt?”. Aztán meg bevadultam: “Képeket szeretnék a National Georgraphicban! Megszeretném nézni a Taj Mahal-t. Indonééziiiaaaa, az is kerüljön fel gyorsan. Galápagos és a teknősök.” Csak írtam és írtam, amíg be nem telt papír mind két oldala.
Végignéztem azon a fecnin, és ugyan úgy mosolyogtam, mint ahogy most is, ahogy itt van előttem, sok-sok pipával rajta. Már nem álmok, hanem emlékek. Olyanok, amik engem formáltak. Most épp úgy néz ki ez a lista, mintha hat éve megírtam volna éltem legfontosabb mérföldköveit.
Pedig nem látó voltam, hanem csak tudatosan dolgoztam rajta. Pénzt gyűjtöttem, vagy énektanárhoz jártam és zenekari próbákra. Előadásokat abban a reményben, hogy egyszer majd talán lesz egy TED talk-om.
Persze sok szerencse is kellett hozzá, de ma már én is úgy tartom, hogy a szerencse egy hozzáállás eredménye.

Miután kipipáltam a nyolcadik elemet, Indonéziát a listámon, úgy döntöttem, hogy megint valami keményebb, melósabb listaelemet fogok végrehajtani. Megvettem a backpacker.hu domain-t, és elkezdtem úgy írni, hogy azt már nem csak a barátaim fogják olvasni. Diszlexiásként nagyon sokat szenvedtem vele (mind a mai napig), és az első egy évben alig ezren olvastátok. “Nem baj” – gondoltam, hiszen azért van, hogy gyakoroljak, fejlődjek.
Pont ahogy, az éneklést, ezt sem tudtam egyik pillanatról a másikra megvalósítani. Rengeteg munka, ezernyi kudarc és azt követő fejlődés eredménye a haladás.

Álmosan nyomkodtam a telefonom a harminchármas buszon, amikor beérkezett egy üzenet, amin megakadt a szemem. Mintha egy dupla-eszpresszót öntöttek volna belém. A levél az Európa kiadótól érkezett.
Háromszor olvastam el azt a pár mondatot, mire felfogtam: bejött a tervem! Szeretnének kiadni egy könyvet, amit én írok.
Remegő kézzel, a torkomban dobogó szívvel nyitottam ki a hat éve írt papírfecnit, ami azóta is mindig nálam van. Rámeredtem a fél mondatra, amit abban az ebédszünetben írtam fel, amikor még nem “Backpacker Bori” voltam, álmodoztam és csak játszottam. Ott mosolygott rám vissza a megkopott  két szó: Könyvet írni.

A harminchármas busz utasai pedig csak csodálkozva és  egy kicsit ijedten nézték a sírva nevető lányt, aki az előbb még olyan álmosan bámulta a telefonját.

szerzodes_foto

Kedves olvasó! A helyes válasz tehát, hogy miért kezdtem el blogot írni az: hogy meglegyen ez a pipa a listámon. Tudtam, hogy hosszú út lesz, hogy sokat kell még fejlődnöm. Írtam, gyakoroltam, flow-ban voltam és vártam, hogy azt érezzem kész vagyok.
Most, hogy itt ülök a pécsi kis lakás teraszán, ahova azért jöttem, hogy megírjam a könyvem, tudom, hogy sosem érzem majd magam késznek, amikor valamit tanulok. Azt mások mondják meg.

Két és fél évig őrizgettem ezt a titkot. Annyi mindent megosztottam veletek ez idő alatt, de ez nem fért bele. Azt szerettem volna, ha így érkezik meg egy megkeresés, és nem azért mert én hangoztatom, hogy valaki tegyen már ajánlatot.

Időközben persze alakítottatok, elmondtátok, ha hibáztam, és dicsértetek, ha valamit jól csináltam.  Mind a kettőért nagyon hálás vagyok. Az énektanuláshoz tanárhoz mentem, de az írásban ti vagytok az én tanáraim. Természetesen továbbra is írom a blogot. Ahogy mondtam, minden listaelem többet adott, mint képzeltem, és ez alól a könyv sem kivétel. A gyakorolásból szerelem projekt lett, és erre Ti inspiráltok. Köszönöm Nektek.

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon