Valami nem stimmelt. Utáltam a hostelt, amiben megszálltam. Az Erupción nevezetű hostel az egyik legjobb értékelést kapta a hostelworld-ön, így joggal feltételeztem, hogy velem van a baj. Kiöregedtem? Régen semmi bajom nem volt azzal, hogy mások is alszanak velem egy szobában. 18 éves kislányok jöttek-mentek éjjelente a hálóban, srácokat hoztak fel.
A helyem az emeletes ágy tetején volt, ahova egy erős akrobata mutatvánnyal kellett felkapaszkodni, mert az még hagyján lenne, hogy nem volt létra, de az ágy olyan kilengéssel mozgott alattam, hogy azt hittem, fel fog borulni. Persze felülni nem lehetett, mert 30 centire az arcomtól már a plafon volt. A Potosi bányában nagyobb terem volt.
Szóval ez volt az egyik probléma. A másik pedig az időjárás: megint szakadt az eső, és semmihez sem tudtam kezdeni. Minden reggel megnéztem az időjárást jelentést, hogy mire számíthatok, de nem túl sok jót ígért. Kiderült, hogy ez az El Nino jelenség, és nem is lesz jobb a dolog egy ideig.
Egyik reggel azonban elegem lett magamból. Felnéztem a felhőkkel borított égre, és hangosan kimondtam a mellettem ülő lányoknak: Én már pedig úgy döntöttem, hogy jól fogom magam érezni, akár süt a nap, akár nem! Nem hittem a szememnek, de mintha valami varázsigét mondtam volna ki: a felhők elkezdtek felbomlani az égen, és itt-ott megláttam a kék eget, amire már napok óta annyira áhítottam.
A lányokkal azonnal fogtunk magunkat és béreltünk három bringát, hogy végigszáguldjunk a Ruta de las Cascadas-on ( a vízesések útján). Minden párszáz méteren egy-egy hatalmas vízesésbe botlottunk. Körülöttünk zöld erdővel borított hegyek szegélyezték a kacskaringós utat. Volt, hogy az út felett zuhogott le a vízesés és mi jól eláztunk, de ezt inkább elszánt vigyorral tettük, mintsem panaszkodva a vizes ruhákon.
Az út végén volt a Diablo vízesés, ahol kikötöttük a bringáinkat, és bevetettük magunkat a dzsungelbe. Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha valami kemény amazonok lettünk volna, de sajnos ennél sokkal turistásabb volt a vízesés, körülöttünk pedig vagy kétszázan sétálgattak az előre kitaposott ösvényen.
A vízeséshez egy meredek lépcsőn vezetett fel az út. Egy dollárt kellett fizetni, hogy közelről megcsodálhassuk az “Ördögöt”. Már messziről lehetett hallani a lezúduló víz robaját, és ahogy egyre közeledtünk, egyre nagyobb cseppekben esett ránk a víz. Az út végén arra lettünk figyelmesek, hogy egy repedésből szivárognak a gringók a sziklafalon.
Közelebb mentünk, és láttam, hogy egy kis barlang bejáratánál állok. “ Adjunk a klausztrofóbiának!” kiáltással hasra vetettem magam, és bemásztam én is a barlangba. Egy kis csúszás-mászás után már a vízesés mögött találtam magam. Hatalmas kiáltásokkal próbáltam megkönnyebbülni az energiától, amit a zuhatag gyakorolt rám.
Bőrig áztam a permettől. Vizes tincseim összekuszálva lógtak az arcomba, orrom végéről csöpögött a víz. Egyedül voltam, a lányok már előrementek. Letetettem a fényképezőgépem és hagytam, hogy hatással legyen rám ez a csodálatos természeti jelenség, ez az elképesztő energia.
Végre nem foglalkoztam semmivel. Nem foglalkoztam azzal hol alszom éjszaka, hogy nem vagyok már 25, hogy vajon tudok-e még utazni. Végre nem foglalkoztam azzal, hogy hogyan tudom majd nektek ezt az élményt átadni, képekkel, videóval vagy majd írásban. Végre ott voltam, ahol voltam. Végre jelen voltam a pillanatban megint.
A napnak azonban még nem volt vége: 100%-ig feltöltődve a függőhidakon keresztül visszamentünk a bringáinkhoz, amit nagy kényelmesen feltettünk egy kisteherautóra, és visszakocsikáztunk a faluba.
Még volt pár óránk, és mivel a napot még mindig nem takarta felhő azóta, hogy kimondtam a varázsigét, felbuszoztunk a híres Casa del Arbolhoz.
Emlékszem ahogy az irodában ülök, és unottan görgetem lefelé a Facebook hírfolyamom ebéd után. Megakad a szemem egy képen. Egy csodás kis házikó van rajta, amiről egy nagy hinta lóg le. A kép címe: “Hinta a semmibe”. “Photoshop” – gondolom, és egy lájk után tovább görgetem a képernyőn a posztokat.
A szám szélén egy kis mosoly bujkált, ahogy ezt az emléket felidézve ott álltam a faház előtt, nézve a hintára várakozó tömeget és a hintát, ami a semmibe repítette a vállalkozó kedvű embereket.
