Vendégposzt: Kis zsákkal a Himalájában

Leporisz Viktor előző posztja rekord sebességgel került be a legolvasottabbak közé. Remélem ez is ennyire fog nektek tetszeni.  – Bori

Miért éppen Nepál?

Történt, hogy Ausztráliából hazajövet mindenképp “be akartam ugrani” valahova Ázsiában, legalább egy bő hónapra május környékén. Hiszen mégis hogyan hagyhatnám ki az alkalmat, ha megnézhetek valami újat vagy ha visszamehetek egy olyan helyre, ahol már jártam? Kézenfekvő volt az ötlet, hogy az előbbit választom és 3 hét Bali-Indonézia és ugyanennyi Thaiföld lesz a dologból. Így terveztem legalább is. Február elején épp Vanuatu-ra készülődtünk, (erről is születik majd egy poszt a jövőben) és azon gondolkodtam, hogy valóban Dél-Kelet Ázsiába vágyom-e, ahol a monszun előtti hónap lesz, valószínűleg döglesztő meleg és poros utak mindenütt. Nyilván így is frankó persze, de elég sok a csomagom és egy cimborám szerint nincs rá mód Bangkokban, hogy ott hagyd egy hostelben a cuccod és csavarogj kedvedre valahol vidéken egy kis táskával. Kis kutakodás után viszont találtam egy jegyet Gold Coast-ról Kathmanduba, közel annyiért, mint amennyi Bangkokba lett volna Jakartán keresztül. És bár Nepálból valamivel drágább volt hazarepülni, de ennyi belefért. Egy egész nyarat töltöttem Ausztráliában és azt kell, hogy mondjam a Nap nem igazán barátságos arrafelé a bőröm meg egencsak ellene van az efféle agressziónak. Persze védekeztem én, meg is úsztam meg minden, de végre hidegre vágytam. Amúgy is hideg párti vagyok, ha létezik ilyen.

Created with Nokia Smart Cam

Jártam már Nepálban, még 2012-ben bő három hetet. Két cimborámmal megcsináltuk az Everest alaptábor túrát, de nem mint a túrázók közel 90%-a, hogy Kathmandu-ból Luklába repülve lassan felszalad az alaptáborig meg felmászik a Kaala Patthar-ra, hogy csinálhasson egy selfie-t az Everest-tel, majd gyorsan lesétál, vissza Luklába 2800 magasra, hogy ha az időjárás engedi felszálljon a kisgéppel és egy szűk óra alatt bámulatos kilátás mellett persze, de visszaérjen a fővárosba. Mi ezt a rövid repülőutat lecseréltük egy 10 órás buszozásra és egy erőltetett 4 napos gyaloglásra, 1700 méterről indulva. Igazán megérte, hiszen két háromezres hágón is átkeltünk, ami remek akklimatizációs túra, mire Namche Bazaar-ba érkeztünk, ami egyfajta összegyűjtő tégelye az Everest fele indulóknak. Gokyo fele, a Cho La hágó fele kerülve érkeztünk el a Kala Patthar 5545-ös csúcsára, majd vissza Shimalaya-ba, ahonnan indultunk. Visszavágytam Nepálba és mivel egy jó barátommal, Lackóval Ausztráliában és Vanuatun több, mint 5 hónapot töltöttünk együtt, minden egyes éjszakát egy légtérben töltve, (bár Vanuatun a széles homokos tengerpart volt ez a légtér, erről majd később…:-)) az egyedüllétre is vágytunk ám rendesen, talán érthetően.

Csak egy kis zsák

Április végén érkeztem meg Kathmandu-ba. Érdekes módon tök véletlenül ugyanabba a hostelbe foglaltam helyet, ahol két évvel azelőtt is jártam. A tiszta ausztrál vidéki levegő után ez a város eléggé kikezdte a szervezetemet, csak úgy mint korábban, amikor kilenc  hét Izland után 5 napot töltöttem Londonban. Ritkán vagyok beteg, az elmúlt 3 évben ez a kettő volt csak szerencsére, de végül is ki lettek kúrálva. Kathmanduban megnéztem a Zoo-t , (ez a mániám, jártam Új-Delhi nevetségesen gyönyörű állatkertjében is, ahol szabadon terem a marijuana az épp nem használt kifutókon, wild chicken pedig 9 különböző helyen is van) a szomszédos Patan ősi városát, a Svayambhunaath-t, közismertebb nevén a Majom Templomot. És ettem. Őrült jókat ettem. Fűszeres zöldségeket töltött mo:mo-k, palak paneer, butter masala, almás süti, paneer kofta, remek indiai, nepáli és tibeti konyha.

fried potatoes

Megszereztem a túraengedélyeket és 5 nap után tovább álltam Pokharába, Nepál második legnagyobb városába. A csomagom nagy részét ott hagytam egy remek helyen a Thamelben, Kathmandu központjában. (ah, az a paneer korma, amit ott ettem…:-)). Mindössze egy 40 literes táskát vittem magammal. A cél az volt, hogy bár jó pár napot a hóhatár közelében töltök majd, főleg rövid ujjú vagy legalább vékony ruhákat vigyek. Meleg ruhából csak egy régi vacak, de imádott norvég mintás pulcsim volt meg pár hosszú ujjú póló és persze egy esőkabát és esőnadrág. Kábé 5000 forintért vettem egy kamu North Face túracipőt. Mesélték, hogy cikk is jelent meg róla, hogy a nepáli suszterek végső soron jobb minőségű cuccokat gyártanak, mint az amúgy Vietnam-ban készülő eredetik. Alátámaszthatom, a 16 napos és több 10 ezres szintet igénylő túrán a vízhólyagjaim száma pontosan nulla volt.

A város, Pokhara a Phewa Tal nevű tó partján fekszik szemben a hegytetőn egy buddhista sztúpa. Túrázók, hegyi kerékpárosok, siklóernyősök, raftingolók és kajakosok gyülekező helye ez, a világ minden részéről érkeznek ide emberek. Nagy az éjszakai élet a tó parti út központjában, de a tó déli és főleg az északi partja csendes, nyugodt és hangulatos hely. Az áram itt is, mint mindenütt Nepálban és Indiában csak időszakos, sokszor gyertyafényben úszik minden étterem, teázó és bolt miután leszállt az éjszaka.

település

Újabb öt nap chill, olvasás, evés és séták után megfelelőnek találtam az egészségemet, hogy elinduljak és megtegyem az Annapurna-kör teljes, közel 230 km-es túráját. 700 méterről indulsz Besi Sahar zsúfolt és poros városágból, majd fokozatosan eljutsz a Thorung La hágó 5416 méteres magasságáig, ami a túra legmagasabb pontja. Innen aztán lefele indulsz, egészen  az 1100 méteren fekvő Tatopani-ig. Onnan már mehetsz busszal is, de még nincs ám vége a klasszikus túrának, innen még felszaladsz 3400 méterre, a Poon Hill-re, hogy aztán egy majmokkal teli erdőn visszaérj, majdnem egészen Pokharába. Az elmúlt években nagyon beépült a vidék, gyakorlatilag egészen Manang-ig  el lehet jutni motorral és jeep-ekkel, az meg már a hágó előtti utolsó nagyobb település. Az eredeti Annapurna kör Besi Sahar-ban kezdődik, hát mi is onnan akartuk megtenni, még ha az első nap ipari építkezések és épülő gátak között zajlott is.

Egy amerikai sráccal Sean-nal és egy francia-kanadai lánnyal Marie-val a buszon utaztam együtt és hát ugyanoda indultunk, úgyhogy végül is együtt kezdtük meg a túrát. Abban maradtunk, hogy meglátjuk ki hogy bírja és akkor legfeljebb elszakadunk, ha valaki lassabb vagy csak más terve van. A túra eléggé egyértelmű, persze volt, hogy elkavaradtunk valahol, de hamar megtaláltuk az utat. Ha van térképed, nehéz eltévedni, hiszen elég sűrűn vannak falvak, mindegyikében vendégházakkal.

Naamche Bazaar

Így lényegében teljesen szabadon dönthetsz a napi ritmusról, ha épp délután kettőre már találsz egy helyet, ahol szívesen töltenéd az éjszakát, mert épp fáj a lábad és amúgy is gyönyörű a kilátás vagy éppen ha délután 5-kor még érzel magadban erőt, hogy sötétedés előtt még megtegyél 6 km-t, egy 400-as mászással a következő településig. A vendégházak egyszerűek, de kellemesek és tiszták. Fából vagy téglából, kövekből emelt házak, a tengerszint feletti magasságtól függően. A helyiek kedvesek és békések. Persze találkozni kevéssé rokonszenves vendéglátókkal is, de hát nekik is lehet rossz napjuk, nem?

hotel

Mivel hárman érkeztünk mindig, szinte mindenhol felajánlották, hogy annak fejében, ha náluk eszünk, a szállás ingyenes. Így megy ez errefelé, nem mintha az amúgy 100-150 forintos szállás akár egy magyar turistát is földhöz vágna anyagilag, kedves gesztus.  Persze az étel sokszor többszöröse a városokban megszokottaknak,  főleg ahogy mész felfele, még így is simán meg lehet élni napi 2500-3000 forintból.  Én úgy 2000-et költöttem. Reggelire zabkása almával és mézzel vagy palacsinta lekvárral, esetleg rántotta. Ebédre csak némi keksz főleg, sok-sok teával, néha egy kis chowmein, zöldséges sült üvegtészta vagy rizs. Estére meg…

A dhal bhaat

Az öreg dhal bhaat. Aki járt már Nepálban, ismernie kell! Az indiai thaali, nepáli megfelelője. Helyről helyre változik, de az alap mindenütt ugyanaz. Rizs, zöldséges curry, lencse leves, friss zöldség egy nagy tálon. Néha némi curd és achaar, ami egyféle savanyúság és chapati. Az legjobb dolog a dhal bhaat-ban, hogy mindehol egy kicsit más ráadásul újratölthető. Amint befejezted, jön a felszolgáló és hozza a következő adagot. Rengeteg energia, a helyiek mindennapos étele, szükségük is van rá. Mindenkinek legalább pár alkalommal kötelező. De választhatunk az olasz-féle tésztáktól az olasz-féle pizzán át, mo:mo-t, és egyéb tibeti és nepáli ételeket is.

Created with Nokia Smart Cam

Marie-val és Sean-nal végül is együtt maradtunk a 16 napos túra első 14 napján. 3 napot töltöttük a túra legmagasabb pontja, az 5416-os Thorung La hágó előtti utolsó nagy akklimatizációs pontján, Manang városában. Egy szeles gleccservölgy felett fekszik egy keményebb mészkőből álló fennsíkon, 3519 méter magasan. A távolban a Gangapurna és az Annapurna csúcsai. Jakkok sétálnak a kövezett utcákon, a péksüteményeket és túrafelszereléseket árusító boltok előtt, néha-néha meg áthalad egy öszvér-karaván, akik innen egy nap alatt teszik meg az utat a hágón túli Muktinath-ba. Ez az Annapurna régió Namche-je, annál sokkal nyugodtabb és békésebb. Több hotel is működtett itt mozit, ami főleg a Himalájáról, hegymászókról, utazásról, buddhizmusról szóló filmeket vetÍt, de pár helyen hatalmas kínálatból lehet választani és az 500 forintos jegyhez jár popcorn és tea is. Az akklimatizáció miatt amúgy is érdemes itt időt tölteni, de a csodás környezet, az esti filmek és két side trip után (Ice Lake 4600m és Milarepa barlangja 4200 m) mi eltöltöttünk egy harmadik napot is itt, mielőtt neki vágtunk a hágónak. Az idő tiszta volt, hatalmas keselyűk szelték alattunk, 3800 körül és néha fenn 5000 körül a levegőt. Sikerült elkapnunk egy természetfilmbe illő jelenetet, ahogy szinte másodpercenkét érkeznek a hatalmas, három méteres szárnyfesztávolsággal bíró keselyűk egy lótetemhez. A megmaradt lovak csak nézték egy ideig, majd elkergették a halott barátjuk körül a keselyűket és a himalájai griffeket.

Mindenki képes rá

A hágó maga nem olyan nagy ördöngösség, főleg, ha jó az idő. Még egy éjszakán eltöltöttünk Manang után az utolsó kis településen Thorung Pediben, 4500 méteren az akklimatizáció miatt, majd egyszerre indulva másik 15-20 turistával, neki vágtunk a hágónak. Idő van, a mászást amúgy is lassabban érdemes csinálni, ha odafigyelünk bárki képes rá. A látvány lélegzetelállító odafenn, tibeti zászlók lengenek mindenütt és van egy kis teázó is, ahol 400 forintnyi nepáli rúpiáért kapsz is egy nagy bögre forró teát. A közepesnek mondható hedonizmusom rá is vitt a dologra, nagyon jó volt még ha önmagában nem is más, mint citromos teapor meg egy filter fekete tea forróvízben.

az út

Marie, a kis szent kanadai lány hónapokat töltött Rajasthan-ban, Indiában egy ashramban és mivel a cipője feltörte a lábát korábban, nem volt neki probléma, hogy mezítláb menjen fel és csak a havas szakaszoknál vette fel a cipőjét. (korábban az Ice Lake-hez is mezítláb jött fel. Egyikőjük sem volt egy nagy túrázó korábban, rengeteg utazó vág bele szinte elsőként egy nepáli trekkingbe nagyobb tapasztalat nélkül. De mivel nyilván vagyunk tartva, (a túrán több helyen is regisztrálni kell magadat) a térképek egyértelműek, a falvak meg sűrűn vannak, probléma nélkül megoldható bárkinek. Bevallom, sokszor lassúnak találtam őket, de nem bántam a lassítást. Bár imádok addig menni, amíg bírja a lábam és már csak az ágyba beesni van időm. Az igazság, hogy  valamennyire húztam is végig őket a túra alatt magam után, amit később kértek is.

Lefele

A visszaút a csodás Mustang völgyben kezdődik. A hágó utáni első város Muktinath, buddhista és hindu zarándokhely. Vannak itt kolostorok, apáca képző, ősi tibeti falvak, ereklyeárusok. 2 órányi terepjáró útra van innen Jomsom repülőtere, ahonnan Pokharán át villámgyorsan vissza lehet érni Kathmanduba pár száz dollárért. A zarándokok egyik legkeresettebb ereklyéje a érdekes módon a közeli fennsíkon és a Kali Gandaki folyó hordalékágyából összegyűjtött fekete ammonitesz fosszíliák, amelyet Vishnu egyik földi manifesztációjának tartanak ősidők óta. Geológiát tanultam 4 évig és bár nem diplomáztam még le és nem is igazán tudom magam már elképzelni geológusként, az egyik első számú hobbim. Sokszor “untattam” geomorfológiával a többieket, talán túl sokszor is, bár azt mondták élvezik.:-) Muktitath nagyon kedves hely, gyönyörű sétákat lehet tenni a környéken. Ingyen kaptunk szállást a helyi Bob Marley Hotelben, ahol végre folyó forróvíz várt minket, több nap után először. Nekem jó a vödör meg a hideg víz is, de azért be kell, hogy lássam remek volt. Szól a reggea, van egy meglehetősen a Himalájára emlékeztető felületű billiárd asztal, remek pizza és mexikói ételek az étlapon, de persze ott dhal baat is.

 

Created with Nokia Smart Cam

Az út innen a Kali Gandaki folyó mentén halad délnek. A folyó később a Chitwan Nemzet Park után elhagyja Nepált és Patna-nál, Varanasi-tól nem messze Észak-Indiában a Gangeszbe ömlik. Északra található a Mustang régió, ahova külön engedéllyel lehet csak menni 500 dollárért 10 napra, felfogadott vezetővel, ami plusz napi 35 dollár. Nem olcsó, de ez a hely ahova egyszer mindenképp elszeretnék menni. Angol srácokkal dumáltunk, épp onnan jöttek vissza. A völgy korábban az egyik fő kereskedő útvonal volt Tibet és India között, főleg sót szállítottak itt öszvér és jak karavánok. A felső, a tibeti kínai határhoz közeli szakasza az egyik utolsó érintetlen tibeti közösségének élőhelye. Mágikus dolgok lehetnek arra fele! Ahogy mész délnek, a szél folyamatosan fúj a szemedbe, hiszen a tökéletes észak-déli légcsatornán könnyen felszökik ide a meleg levegő a szubkontinens felől. Nemsokkal később, Marpha környékén, 2600 méter környékén óriási almafarmok vannak, híres az itt készülő brandy és persze az almás pite. Szezonban, tehát november-december tájékán végtelen almás pite van, de még áprilisra is marad sok helyen. (almából, nem a pitéből)

sztúpa

 

Kagbeniben, a Mustang régió kapujában szerencsénk volt megebédelni a Yak Donald’s-ban. Hetek óta először ettem húst, de nem hagyhattam ki a Yak Burger – homoktövis juice kombót káposztasalátával. Muktinath-ban egyébként bérelhetsz akár hegyi kerékpárt, amivel még Pokhara-ig is vissza lehet kerekezni, le a hegyről köves úton majd zsúfolt falvak közt ahogy leérsz az alacsonyabban fekvő részekre. Mi a gyaloglást választottuk, de pár nap múlva elkeveredtünk egymástól, így csak Pokhara-ban találkoztunk. Az igazság, hogy eltévedtünk, különváltunk, de ők megtalálták egymást és elbuszoztak valamennyit, én meg rohanvást mentem, hogy megtaláljam őket. Még felszaladtam a Pune Hill-ra, ahol semmilyen kilátás nem fogadott, bár szeretek a felhőben lenni, szóval végül is megérte. Végre mehettem, amíg a lábam bírja. Az útikönyv szerint 2 és 1/3 napnyi utat tettem meg egy nap alatt, szuperül is éreztem magam.

Még két nap pokharai pihenő után jött az egyik kedvenc sportom, amit már jó ideje nem űztem. Ez nem más, mint az éjszakai buszozás Ázsiában. Szerencsés helyzetben vagyok, egyrészt mert szinte bárhol képes vagyok annyit aludni, amennyi elég, ha meg mégsem, akkor inkább élvezem a dolgot, mint hogy zsörtölődjek bármin is. Éjjel szokás szerint 1 órás szünet, általában erre szakosodott helyeken. Valahogy úgy csinálják, hogy mindegyik busz, akármerre is mennek, pont egyszerre ér ide és 6-7 busznyi utas eszik ilyenkor 3-4 étteremben. Jó a kaja és sose drága, de hozzájuthatsz bármilyen üdítőhöz, édességhez vagy ropogtatni valóhoz is. Éjszaka úgy 2-ig, 3-ig még szól a jóféle hindi és nepáli filmzene a rádióból vagy épp a tévéből, ha van, de aztán talán csönd is van néha. Véletlenül imádom a hindi és nepáli filmzenét, így az se baj, ha reggelig szól.:-) Reggel 7-re már az indiai határnál voltam, Lumbiniben, ahol bevágtam egy chai-t, majd találtam egy olcsó helyet, ahol 600 forintért kivettem egy sötét kis szobát a földszinten. 4 napot töltöttem Lumbiniben, ami a Sákjamuni Buddha, Gótama Siddhártha szülőhelye. Hatalmas kolostorrendszer, egy hosszú csatorna, jobb oldalán theravada buddhista kolostorok, bal oldalán pedig a mahayanák. A városhoz közel meg a Maya Devi templom, amit a régészeti ásatások során feltárt emlékhely felé emeltek, amely egyértelműen bizonyítja a helyet ahol korábban állítólag a Beérkezett született. Hogy tényleg ez-e az a hely, azt senki sem tudja, de nem is számít igazából. Egy hatalmas bódhi-fa alatt szerzetesek meditálnak vagy inkább csak üldögélnek sokszor és némi pénz ellenére körbe is vezetnek akár. Lehet biciklit bérelni és azzal könnyedén végig lehet járni a területet.

És még egy…

…éjszakai buszút várt rám Lumbiniből vissza Kathmanduba. A busz fél órás késéssel indult, a sofőr még seftelt valakivel valamit vagy épp csak nem volt kedve még elindulni. Nem sűrűn, de előfordul az ilyen. Viszont miután lemaradást kellett behozni, bepattant és már indultunk is Butwal-ba, ami innen másfél órára volt. A főútra vezető körülbelül 10 km-es utat valószínűleg két sávosra tervezték, de mára csak egy sáv maradt, két oldalt szépen leerodálódott. Ott ültem elől, közvetlenül a sofőr mögött, beszorítva három oldalról 4 nepáli közé. A tévét sajnos pont nem láthattam, pedig egy csomó kedvenc bollywood-i filmjelenet volt, de legalább nézhettem a buszvezető Neal Cassady-i magasságokig emelkedő, élő videojátékozását a volán mögött. Úgy kerülgette 70-nel robogva az ökrös-szekereket, a járókelőket, biciklistákat, motorosokat, a kutyákat és teheneket, mintha csak a képernyő előtt ülne. Közben -ahogy ez erre fele szokás- nyomta a dudát, ahogy csak tudta, hogy jelezze, “itt jövök 10 tonnával srácok, inkább húzódjatok le Krishna kedvéért, de gyorsan”. Néha kihajolt és visszaintett egy köszönöm-öt, néha meg közben továbbléptette azokat a dalokat a távirányítóval amiket éppen nem szeretett. Komoly kép alakult ki bennem az ízléséről a későbbiekben és sajnos ellenkezett az enyémmel, de mindegy. Egy óra alatt beértünk Butwal-ba, közben be is esteledett, innentől kezdve nyugisabb este volt. A szünetben összehaverkodtam egy nepáli sráccal aki Dubajban él és pár másik gyerekkel. Akkor még a hindi tanulásom elején jártam, így tudtam velük gyakorolni,  devanagari feliratokat olvastam fel nekik az ivóban.

Nepál tökéletes ország kezdő hátizsákosoknak. Tudom ezt mondtam Izlandról is, de ezt mondanám Marokkóról is vagy a barcelonai stoppolásról is, amiről egy “kollégám” írt a napokban és jelentem, kísértetiesen hasonló utat tettünk meg mi is a testvéremmel és két cimborámmal még 2011 nyarán.:-) Nepál sokkal kevésbé zsúfolt, mint India, kisebb a kulturális sokk is talán. Remek túrákat lehet tenni a Himalájában, megnézni a Mount Everest-et, de ott van a Chitwan Nemzeti Park is, ahol elefánt háton lehet dzsungeltúrákra menni. Siklóernyőzés, kayak, rafting, hegymászás, hegyi kerékpár, lovaglás, bármit lehet csinálni, nem beszélve természetesen a hatalmas kulturális örökségről, legyen az hindu vagy buddhista. A repülőjegy persze húzós, de ha belegondoltok, hogy kint napi pár ezer forintból könnyedén meg lehet élni, talán kiegyenlítődnek a dolgok.

 

Ha neked is lenne kedved megírni egy utad, akkor a írj nekem egy üzenetet a backpacker.hu@gmail.com- ra, vagy a Facebookon. 

 

 

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon