Újra úton

Érdekes volt, hogy nem aggódtam az út előtt. Sokan kérdezték: izgulsz már? És nem tudtam rá érdemben válaszolni. Gyakorlatilag nem éreztem semmit az indulással kapcsoltban.
Ez megijesztett. Már nem szeretek utazni? A rutin megölte az izgalmat életem ezen területén is?

12631477_981744468572591_3797308451444528295_n

 

Próbáltam nem stresszelni magam azzal, hogy nem érzek semmit, és koncentráltam az utolsó pillanatokra a barátaimmal meg a családommal. Talán jobb is volt ez így. Emlékszem, mikor tavaly indultam, már szinte nem is tudtam beszélni az izgalomtól. Most viszont tényleg testben és lélekben is jelen lehettem azokkal akiket szeretek.

Csak pár nappal az utazás előtt jöttem rá, hogy mi történik: Eddig mindig magasabbra és  magasabbra tettem a lécet. Először dél-Amerika, majd India egyedül, majd egy olyan útra elindulni, aminek nem látom a végét. Rájöttem, hogy most azért nem izgulok, mert tudom, hogy meg fogom oldani, bármi is jön.

Indulás

Január 26-án 13:40kor felszálltam a gépre, ami megint egy új dimenzióba repített. Az új dimenzió neve: Amerika! A gépen semmit nem aludtam, szinte katatón állapotban néztem a rosszabbnál rosszabb filmeket meg nettó 4 órán át keresztrejtvényt fejtettem. (Ezzel próbálok javítani a diszlexiámon. Ja, ezt még nem is mondtam nektek. Egy diszlexiás blogger kalandjait olvashatjátok a backpacker.hu-n:)).

Budapesti idő szerint hajnali 2kor szálltunk le. Épp amikor már kezdtem álmos lenni. Az útlevél ellenőrzésnél úgy 1000-en álltunk sorba, és ketten voltak épp műszakban, így 2 órán át tekerőztem a sorban, mire végre beléphettem az országba.

Craig már idegesen várt, azt hitte, hogy valami drogcsempész ügybe kerülhettem. Végre beültünk a kocsiba, és irányba vettük Cunnecticut-ot, az otthonát.

DSC00309

A vendéglátómat még Gili Air-en ismertem meg, ő volt az, aki kiszúrta az Error Fare-t az Airbnb-n arra a csodálatos házra Ubudban, amiben laktunk. Craig nem csak saját szobával várt, de figyelembe vette, hogy már 4 hónapja vegán vagyok, és készített nekem vegán sütit mandulatejjel. Jobban nem is indulhatott volna az utam.

Connecticut

Ami Connecticutot illeti, megmondom őszintén, hogy nem erre számítottam. Szerencsére. Valamiért olyanra számítottam, mint az összes kis város volt Új-Zélandon. Pedig a kettő ég és föld. A hatalmas házak nagyon messze vannak egymástól, elegendő személyes teret adva így a benne lakóknak. Az összes épület valahogy nagyon kedves volt. Melegséget, barátságot sugárzott. Az volt az érzésem, hogy a benne élő emberek nagy békében és szeretetben ülnek a megterített asztal körül. Sokat tett hozzá az is, hogy tél és nagy hó volt. Így a méretük ellenére nagyon intimnek tűntek ezek a házikók.

DSC00327

Másnap órákon át kocsikáztunk a környéken. Bámultam ki az ablakon, hallgatva Craig történeteit. Örültem a nagy amerikai zászlónak a házakon, a sárga iskolabuszoknak, amiket már annyit láttam a tévében. Csak csodálkoztam, hogy milyen nagy és csodálatos is ez az ország. Pozitívan csalódtam.

Bakancslista 15 – Niagara vízesés

A Niagara vízeséshez eljutni a Connecticutból nem olyan könnyű. A térképen nagyon közelinek tűnik, de valójában hat és fél óra kocsival. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy milyen hatalmas ez az ország, és Európa milyen picike.

Én nagyon szeretek ilyen távokat megtenni autóval. Nem kell hozzá más, mint jó zene, előrecsomagolt szendvicsek, egy termosz kávé, és persze jó társaság.
Reggel kilenc után indultunk el, és olyan délután négy fele értünk oda. A vicc az egészben, hogy bár rajta volt a Niagara a bakancslistámon, valahogy nem kapcsoltam, hogy ezt most akár le is húzhatom róla. Craig ötlete volt.

Ahogy közeledtünk a vízeséshez, egyre izgatottabb lettem. Milyen csodálatos véletlenek vannak az életben. Craig nélkül nem tudom hogy jutottam volna el a vízeséshez. Így kötődnek egymáshoz az útjaim. Valaki, akit a világ egyik felén ismerek meg, a másikon is ki tud segíteni.

DSC00333

Jó melegen felöltöztünk, és kisétáltunk a híres Niagara vízeséshez. A robaját már többszáz méterről hallani. Ebben olyan elementális erő van, hogy nincs olyan ember, akire nem hatna. A vízesés partján a hideg miatt kis jég-sziklák keletkeztek, ami szintén csodálatos volt.

12512536_983043875109317_1738548920292437681_n

Nehéz megfogalmazni, milyen az, amit ilyenkor éreztem. Ott álltam a partján, nézve a lezúduló vízmennyiséget az orrom előtt. Egy pillanatra megállt a világ körülöttem. Nem érdekelt sem a hideg, sem a selfibottal kapálózó ázsiai turisták. Csak én voltam és vízesés. Újra azt éreztem, hogy élek. Akkor rájöttem: lehet, hogy nem izgultam az utazás előtt, de ez nem azt jelenti, hogy már nem tud meglepni az utazás. Láttam már sok vízesést, sokszor utaztam órákat egy kocsiban, de kaland, ami érni fog, mégis mindig meglepetés lesz. Ebben a percben megérkezett az izgalom, amit otthon hiányoltam. Megint érzem, hogy élek. Megint kí váncsi vagyok, hogy milyen élmények fognak érni a következő 3-4 hónapban. Megint utazom.