Tudatos utazás – állatok

Több hónapja kezdtem el a Tudatos Utazás sorozatot, és végül elérkeztem a záró részhez: az állatokhoz. Nem akarok rangsorolni, nem mondanám, hogy az állatok fontosabbak a környezetvédelemnél, pláne azt, hogy a helyieknél, de azt hiszem ez a cikk lesz a legkiábrándítóbb, mindhárom közül.

“Nézd, egy elefánt!” Kiáltottam fel izgalmamban, amikor először láttam életemben ezt a hatalmas csodalényt. Egy szirten állt, egy sorstársával. Sorstárs. Igen. A gigantikus állat mind a négy lábán láncok voltak, mellette pedig egy kis termetű indiai, jobb kezében egy nevelőcélzatú bot, bal tenyere pedig felfelé fordítva, jelezve, hogy egy kis rupiért felülhetünk az állatra. Az elefánt hátán díszes nyereg éktelenkedett, ő meg csak bámult maga elé. “Megyünk egy kört?” – kérdeztem izraeli útitársam, aki mint egy jó apuka türelmesen elmagyarázta mi történik. “Nem szabad. Ezeket az állatokat fogságba ejtik, naponta verik, hogy beidomítsák, és borzasztó körülmények között tartják őket”.
Szerencsére rögtön el tudta venni a kedvem az ötlettől. Az az igazság, hogy ma már ezeket a sorokat szégyenkezve írom le. Hogy én is voltam olyan hülye, hogy azt hittem, az állatok az én szórakoztatásom miatt vannak Indiában. És mivel van pénzem (relatíve), megtehetem, hogy felüljek egy vadállat hátára. Ma már tudom, hogy nincs olyan gazdagság, ami jogot adna egy másik élőlény kihasználására.

Ezeket az állatokat nagy részben a vadonban fogják be, és ahhoz, hogy te ráülhess össze kell őket törni lelkileg. Folyamatos verés, bilincs és terrorizálás. Enjoy the ride, my friend!

Delfinekkel úszni

A delfinek. Az ember második legjobb barátja, ugyebár. Lányok tetováltatják a bokájukra (ha a kilencvenes években voltak tinik), és szinte minden második bakancslistán ott áll: delfinekkel úszni. Jelentem lehet delfinekkel úszni: szabadban. Megannyi Facebook profil fotón látok olyan képet, ahol az ember puszilgatja a delfin orrát az meg mosolyog. Na persze. Szerencsétlen állatot úgy alkotta meg a Jóisten, hogy így áll a szája. Nem mosoly az. Utál! Utálja az egész helyzetet. Kifogták a tengerből, egy kis medencébe zárták, ahol megőrül.
A delfin szereti az embereket. Kíváncsi és játékos. Nyilván azt gondolod, hogy “szereti a munkáját”. Nos, én is szeretem az embereket, kíváncsi vagyok, és játékos. De ha valaki bezárna egy kis szobába, és arra kényszerítene, hogy életem végéig labdákat pörgessek az orrom, és idegenekkel fotózkodjak, akkor én is rendesen kurva anyáznék a mosolyom mögött.
Nyugi, van megoldás: nem kell bemenni az Ócenáriumba. Meglepő módon delfinek vannak a tengerben is. (Még). És van olyan, hogy kijönnek a part közelébe, oda, ahova még be tudsz közéjük úszni. Igen, személyes tapasztalat. És olyan is van, hogy körbeveszik a hajót, amin utazol, és lehívnak játszani. Meg olyan is, hogy az Amazonasban akarnak veled barátkozni a pink-delfinek. (Ez is saját tapasztalás, és a látszat ellenére, nem LSD hatása alatt éltem át).
Nagyon érdekes az, hogy az emberek, azt érzik, szeretnek egy állatot, ezért fizetnek valakinek, aki befogja, kínozza, csak azért, hogy az illető közelebbről is megnézhesse, megérinthesse és a facebookon posztoljon fotókat a találkozásról. Ez nem szeretet. Tökéletesen illene ide a nyál-mondat: ha szeretsz valakit, engedd szabaddá blablabla, de inkább úgy mondanám, ha szeretsz valakit, akkor inkább ne terrorizáld és hagyd élni, úgy, ahogy neki jó és nem úgy, ahogy neked.

Nem kell mindent megfogdosni

Búvárként az első dolog, amit megtanulsz, (azután, hogy hogyan ne fulladj meg a víz alatt): Ne nyúlj semmihez. Egy jó búvár ezt pontosan tudja. Nem csak azért, mert van egy-két hal, ami harap (gyengébbek kedvéért: pl cápa), de azért is, mert a víz alatt mi csak vendégek vagyunk. Ez mára már teljesen beivódott nálam, olyannyira, hogy komoly düh önt el, amikor egy-egy béna búvár azt hiszi, hogy állatsimogatóban van.


Amikor San Andrés-en voltam, megakadt a szemem egy turistacsalogató plakáton. Rája simogatás…Az embert bepakolják egy hajóba, elviszik egy kis szigetre, ahol egész sekély vízben úszkálnak a bébi-ráják. Na ezeket fogják meg a két csücsküknél, és emelik ki a vízből egy közös szelfi miatt. Komolyan elgondolkoztam, hogy elmegyek egy ilyen kirándulásra, csak hogy elmagyarázzam a helyi fenegyerekeknek, hogy szégyelljék magukat, hogy ebből csinálnak pénzt, illetve, hogy mindezt videóra vegyem. Nem vitt rá a lélek, illetve nem vállaltam magamért a felelősséget. Komolyan? Ez valakinek az állatok szeretete? Ez az ismerkedés a természettel?
Fel lehet venni egy szemüveget, és körbenézni a víz alatt. Keresd a “Snorkling rental” feliratokat. A rossz hír: nem lesz közös szelfi. Nem fognak igazán irigykedni rád az otthon ülő kollégáid. Sajnálom. Galápagoson mondjuk így sikerül szelfiznem egy-két cápával. Itt egy videó:

Az állatkertek

Voltam már olyan helyen Indiában például, ahol a látnivaló egy állatkert volt. Indiában még nem szerettem az állatokat úgy, ahogy most szeretem. Ezért elmentem megnézni, ahogy szerencsétlen tigris egy tíz négyzetméteres ketrecben járkál. Már amennyire tud. Láttam, ahogy a majmok szomorúan halálra unják magukat a ketrecben. Nem kell messzire menni. Budapesten is van “látványosság”. Tudom, hogy ki fogsz akadni, mert szeretsz randizni egy állatkertben, vagy azt gondolod, hogy ez az a hely, ahol a gyerekeid majd tanulhatnak.
Szerintem randizni nem egy fogolytáborban kell, és a gyerekeknek meg már van internetük.

Ha pedig élőben szeretnének találkozni az állatokkal, neveljétek őket életszeretetre, és utazásra, hogy valóban élőben lássa őket. Neveljétek őket szabadságszeretetre és tiszteletre. Tanítsátok meg őket arra, hogy akit szeretünk, annak a legjobbat akarjuk.

Cirkusz

Tudod, hogy tanul meg a medve táncolni? Tudod, mikor áll magától a hátsó lábán? Kitaláltad? Szeretnél belegondolni, hogy mit tesznek ezekkel az állatokkal azért, hogy téged szórakoztassanak? Valahol mindenkinek az van a fejében, hogy biztos valami humánus módszerrel tanítják be ezeket a trükköket az állatoknak. Nem egy hír jön évente, hogy milyen kegytelenül bánnak a cirkuszi állatokkal, de még mindig azt gondoljuk, hogy ezek a kivételek. Szeretnél megnézni erről egy filmet? Gondolom nem. Ha igen, a Földlakók című filmet ajánlom.
Annyi mindenre vagyunk képesek mi emberek. Jóra és rosszra. Szívesen elmegyek egy olyan cirkuszba, ahol emberek önszántukból adnak elő hihetetlen képességeket. Nem magával a cirkusszal van a baj, hanem az állatokkal. (…)

A mindent láthatatlanná tévő tradíció

18 évesen Malagán tanultam egy hónapot. Épp vacsit készítettem magamnak, amikor a tévében elkezdődött az élő közvetítése egy bika kivégzésének. “Ohhó, még egy tradíció, amit megismerhetek közelről” – gondoltam, fel sem készülve a traumára, amit a következő 10 perc okozott. Egy félholtra kínzott, szerencsétlen állatot láttam, ahogy kimerülve, épp feladja az életét. Felette heroikusan a torreádor, aki magasba emeli a vékony pengét. A tömeg őrjöng.
Közelről mutatják a halálra ítéltet, aki nem érti, hogy mi történt vele. Fújtat, szédül, ki van merülve. Már látja, hogy nincs menekvés. Valami kegyetlen játék része lett, ahol nem nyerhet. Csak áll ott, várva a végső döfést. Oldalából már több dárda áll ki. Vérzik és sír. Könnyek folynak a szeméből. Nem érti, ahogy én sem, hogy mi ez a kegyetlen színjáték. Már én is sírok, és a tv előtt kérem a torreádort, hogy szúrja már le. Legyen már vége. A torreádor pedig a diadalittasan lesújt. A két lapocka közé méri az utolsó szúrást, ami pont a bika szívét találja el. Elvileg. A bika szeme kikerekedik és ismét fújtatni kezd. A “hős” elmérte a szúrást, és csak súrolta szívet. Az áldozat rúg megint, megvadul, majd keres egy sarkot. Az arénában nincs sarok. Próbálna elbújni, hogy békében kilehelje a lelkét, kétségbeesetten bőg segítségért. Néz körbe az embereken, hátha valakinek megesik rajta a szíve, de ők továbbra is csak éljeneznek és eszik a kezükben lévő hotdog-ot. A bika összeroskad, vért köp, és végre elernyed.
A nép őrjöng. Én csöndben a távirányítóért nyúlok. A lekváros kenyerem érintetlenül hever a tányéron. Kikapcsolom a tévét. Síri csend lengi be a szobát. Nem mozdulok. Úgy tűnik én hallottam egyedül a bika segélykiáltását.

“Ez a tradíció,” mondta a többi Erasmusos barátom, amikor a bikaviadalra invitáltak. Mintha ez a szó, valami láthatatlanná tévő köpeny lenne a moralitás és az empátia színterén. Mintha a tradíció előbbre való lenne mint az élethez való jog. Mintha az olyan érték lenne, ami minden normát felülír. Nem, én nem vagyok hajlandó elmenni a bika-futtatásra sem . Nem azért mert a saját életemet féltem, vagy a tiedet, hanem azért, mert nem tradíció az, hanem tiszta állatkínzás. A bikák heréit egy satuba zárják, és oldalról szurkálják. Ezután jön az őrületes hajsza. Amikor végül elkapják, levágják őket mind. Az életükért futnak.

Hello 21. század, hello felelős gondolkozás

Nagyon éreztem már hónapok óta, hogy erre a cikkre szükség van. És baj, hogy erre szükség van. Egy olyan világban, ahol már határtalan tudás, információ áll rendelkezésünkre, ahol kiscicás videókon nevetünk, nap mint nap, még mindig van arra szükség, hogy beszéljünk erről. A világ nem Disneyland. Az állatok nem a te szórakoztatásodra vannak itt. Semmi de, semmi jogunk nincs kihasználni őket. Nyilván, szereted az állatokat. Soha nem bántanád őket. Nem, tényleg nem te bántod. Az bántja, akit te megfizetsz ezért a belépőiddel. Az indiai, akinek egy egész családját kell eltartania a Te pénzedből. Az állatidomár, akit szintén Te tartasz el.  A tréner, akinek csak az a munkája, hogy Téged szórakoztasson, és a torreádor, aki egy hatalmas “tradíció” lepelbe burkolva lép eléd. Hogy éljenezz. Te vagy a néző, kedves olvasó. Te vagy az, aki végig hallgatod a haldokló bika hangját. Te vagy az, aki hotdogot eszel, miközben végignézed ahogy előtted kínoznak egy állatot. Te vagy a mozgató rugó, a te pénzed az, ami ezt az borzalmat lehetővé teszi. Senki más.