Sevilla labirintusai

Leszállt a gépem a napos Sevillában, és én tudtam, innen már minden rendben lesz. Ott vagyok, ahol lennem kell, és ez a város majd vigyáz rám.

Pont 10 éve éltem itt, és pont 10 éve nem is tértem vissza. Ennek oka volt. Amikor visszatérünk egy helyre, amit szerettünk, folyamatosan nosztalgiázunk.
Emlékszem, egy padon ülve, 10 éve , egyik napon Kunderát olvastam egy narancsfa árnyékában. Az író épp azt részletezte, hogy a nosztalgia a görög NOSTOS –  visszatérés, és ALGOS – szenvedés szavakból alakult ki. Vagyis, a nosztalgia szó valójában a visszatérés fájdalmára utal. Arra, hogy már nem lehetünk ott, ahol voltunk annak idején, hogy már nem ugyanazok a barátaink, hogy már nem vagyunk ugyanazok, mint annak idején. Visszamerengünk a régmúlt emlékein, de már nem vagyunk ott, csak fejben. Ekkor viszont már a jelenben sem vagyunk igazából.

Az ERASMUS találkozón 10-en összegyűltünk, akik annak idején mindenünket megosztottuk. Ez akkoriban általában a Bacardi colát jelentette, és a sok táncot. Most leültünk egy asztalhoz egyik este, egy olasz, egy német, egy norvég, egy spanyol és egy magyar. És ahogy annak idején, most is játszottunk. De most a játék más volt: egy valaki kérdezett, és mi mind őszintén válaszoltunk. Ha ezt 20 évesen játszottuk volna, valószínűleg arról szóltak volna a kérdések, hogy kinek ki tetszik, kivel kavart és hogyan.
Ez most más volt. Ez most a harminc éves játék volt. “Mi hiányzik legjobban a Sevillából?”. A válasz szinte egyöntetű volt: A felelőtlenség. Nem kellett semmivel sem törődni. Nem volt időbeosztás, nem voltak nagy csalódások mögöttünk, amit meg kellett emészteni. Nem kellett korán kllni, és nem kellett dolgokat másnak csinálni. Senki nem várt el tőlünk semmit, csak talán mi magunktól annyit, hogy rendesen beszéljünk spanyolul.
Megkérdeztük egymást: “Hogy képzelted el magad annak idején 10 év múlva”. Mindenki kis mosollyal a szája szélén mesélte, hogy annak idején azt képzelte, hogy már majd gyereke lesz ilyenkor ( egyikünknek sincs), vagy, hogy sikeres üzletember lesz.

Aztán valaki megkérdezte: “Mi a legnagyobb félelmed most?”

Csönd lett, és mélyen magunkba néztünk. A válaszok szinte mind kivétel nélkül a párkapcsolatokra voltak kiélezve: félek a gyermekvállalástól, félek, hogy nem jól választottam partnert, félek, hogy nem találom meg azt akivel jó.

A Sevillában töltött hetem során sokat sétáltam egyedül. Dübörgött a fülemben a zene, és csak kóvályogtam az utcákon. Sevilla egy hatalmas labirnitus. Ha megkérdezel valakit, hogy merre kell menni, nem azt mondja, hogy jobbra, balra majd megint balra, hanem mutat egy irányt. Kövesd ezt.
A kis utcák sarkain hatlmas térképpel áldogáló turisták próblnak kijutni a labirintusból, megjegyezve, melyik utcán kell jobbra és melyiken balra fordulni. Én is így csináltam először, és rendszeresen eltévedtem, ami nagyon frusztrált.
Majd szép lassan elkezdtem emlékezni: nem kell tudni, hogy melyik utcán megyek, csak tartanom kell az irányt. Figyelnem kell a bennem kialakult iránytűre. Lehet, hogy el fogok tévedni, lehet, hogy felfedezek egy új kis utcát, amit még sosem láttam, lehet, hogy találkozom Flamenco zenészekkel, akik megtáncoltatnak utamon. De az biztos, hogy ha tartom az irányt, előbb utóbb elérek oda, ahova indultam.