“Program élet”

Egy ember élete elég nehéz megmondani, hogy mikor változik, mert ezek lassú folyamatok. Én mostanában kezdem érezni, hogy mekkora változást hozott számomra az élet, amit 2013-ban választottam. Voltak nagyon nehéz pillanatok, és ezek főleg azok voltak, amikor itthon voltam. Ezekről is szeretnék nektek most mesélni. Egy olyan igazi, őszinte cikk lesz ez, amilyeneket régen írtam. Mert igen, ebben is változtam.

Idomított Társadalom = döntés nélküli élet

Amikor 9-5-ig dolgoztam egy irodában, azt hiszem abból lett elegem, hogy minden egyes mozzanatom meg volt határozva. Azt éreztem, hogy ezeket a döntéseket nem én hoztam meg, hanem valaki más. Vagy valakik. Nem, nem a szüleim, nem a barátaim, hanem a társadalom. Arra tanítottak kiskorom óta, hogy meg kell felelni. Erről szól az óvoda, ahol még csak akkor szóltak rám, amikor legót akartam dugni az orromba, vagy ki akartam szökni a kerítésen. Ezek az intések nyilván jól jöttek akkoriban. De aztán a menetrend nem változott. Jött az iskola, és ott is volt egy tanító néni, aki megmondta, hogy hogyan kell görbíteni azt a betűt, és hogyan adjam össze az egyet meg a kettőt. Aztán több tanárom és tanácsosom lett, akik megmondták, hogyan kell öltöznöm, viselkednem. Egyértelmű volt, hogy tovább kell tanulnom. (Pedig hát, lehettem volna vízvezeték-szerelő, és most szarrá kereshetném magam vele.) És az is egyértelmű volt, hogy egy multinál fogok elhelyezkedni a diplomám megszerzésével. Mert hát, mindenki más is ezt csinálta, akit ismertem. Teltek az évek, és arra gondoltam: nekem ez nem elég. Egy olyan folyamban vagyok, amit úgy tűnik, nem lehet megállítani. Szerintem súlyos depresszióba kerültem a kontroll-vesztéstől. Azt éreztem, nem vagyok főszereplője a saját életemnek, csak egy statiszta a társadalomban. Persze jól teljesítettem, a kollégák szerettek (én is őket), az iroda fantasztikus volt, de úgy éreztem, hogy 2D-ben élem az életem. Minden ami történik, a felhőben történik. Onnan jön a zene, amit hallgatok, a filmek, amit nézek, a munkám is ott van, és a legtöbb szórakozásom is. 

Megbízni a döntésedben

Aztán jött a döntés, a kemény munka, majd az indulás. Több évig jöttem-mentem a világban úgy, hogy csak egy tervem volt: az, hogy nem tervezek. Azt akartam, hogy végre ne én éljem az életem, hanem az élet éljen engem. Hogy meglepjen, hogy adjon és elvegyen. Hogy fázzak és izzadjak. Hogy tapintsak, szagoljak és hogy ismerkedjek.

Már tudtam, hogy egy fura embertípus közé tartozom: azok közé, akiknek nem elég az, hogy egy irodában üljenek egész nap, és hogy utána elmenjenek a zumba órájukra. Nem akartam várni a pénteket, hogy berúgjak a Gozsduba, és nem akartam utálni a hétfőt.

Aztán két és fél év után, egy nicaraguai kis szigeten, a dzsungel kellős közepén minden reggel arra eszméltem a függőágyamban, hogy budapesti albérleteket nézegetek. Csak az ötödik nap esett le, hogy mi történik: arról álmodozom, hogy hazamenjek. Először nem akartam elfogadni, hogy nekem lehet “normális” álmom is. De aztán megbeszéltem magammal, hogy ha az én döntésem a “normális” élet, akkor az rendben van.

Hol van az otthon?

Az utam még messze vezetett akkor. Először Granadában lettem rosszul. Arra ébredtem a hostelben, hogy görcsöl a gyomrom. Összesen hat órát töltöttem egy nicaraguai hostel koszos vécéjének a padlóján, ahol az egyetlen élőlény, akit érdekeltem, egy csótány volt, és akinek nagyon hálás voltam a jelenlétéért. Arra gondoltam, legalább ez a csótány velem van ilyenkor.

Aztán másnap a tulaj észrevette, hogy rosszul vagyok. Kekszet és gyógyszert hozott nekem, és egész nap ápolt. A többi utazó is rajtam tartotta a szemét, hogy lélegzek-e. Végre nem voltam egyedül.

Egy hónap múlva ez aztán megismétlődött Hondurasban. Egész nap hánytam a fürdőben, a hostel lakói pedig filmeket adtak, gyógyszert, és fél óránként rám néztek, hogy kell-e valami.

Aztán végre hazatértem, és szinte azonnal megtaláltam a lakást, ami szerelem volt első látásra. Négy nappal később már ki is vettem a kecót az Újlipótban, és az ötödik nap jött a nyolc óra hányás. Ismét a fürdőszoba padlóján találtam magam. A hatodik órában már nem tudtam járni a fáradságtól. Senki nem hozott nekem se gyógyszert, se főtt krumplit. Ekkor eldöntöttem, hogy felhívom valamelyik barátnőmet, de az órámra pillantva láttam, hogy 11 óra van, és tudtam, hogy mind dolgoznak. Átpörgettem az egész telefonom, és rájöttem, senkit nem tudok felhívni. Ekkor hívtam magamra a mentőt. A telefonban azt mondták, hogy telefonáljak vissza, ha este nyolckor is minden fél órában hányok. Akkor majd kijönnek értem.

Amit a telefonos kisasszony nem tudott: ezzel a mondattal egy olyan depresszióba tolt, hogy hetekbe tellett, hogy kijöjjek belőle. Úgy éreztem, hogy itthon nem vagyok itthon. Nincsenek itt azok, akikre számíthatok: az utazók.

Persze ma már tudom, hogy ez őrült hülyeség volt, és az összes barátnőm keményen leszidott, hogy legyek szíves nem én eldönteni, hogy ők mikor érnek rá segíteni nekem. A tanulság viszont megmaradt. Én vagyok az, aki furcsa. Én vagyok az, aki “nem találja a helyét”, akinek “nincs állása”. Én vagyok az a lány, aki hatvan országban járt, megannyi tévé és rádió interjúban szerepelt a történeteivel.

Addig szépen elbújtam az íróasztal mögött, és nem mutattam, hogy nekem más életcélom van. De amikor “önmegvalósítottam”, már mindenki látta, hogy más vagyok. A barátaim is. Volt, aki elfogadott így, és volt, akitől sokat megszólást kaptam, hogy nem a program-életet élem. Hogy nem megyek végig az “érettségi-diploma-multi-férj-ház-gyerek” pályán. Vagyis nem most.

Szerintem hagyjuk egymást békén

A “program élet” nem sokkal később jelent meg a szótáramban, amikor egy ismerősömmel találkoztam. Ő ezt mondta: “látom, nagyon király életet élsz, mindig nézem a facebook-odat, de mindig arra gondolok, hogy ennek a lánynak katasztrofális lehet a magánélete.” Épp a barátommal voltam egyébként ebben a bárban, de úgy felhúztam magam ezen a kijelentésen, hogy azonnal visszavágtam: “Gratulálok a tavalyi esküvődhöz, látom alkoholt iszol… akkor még nincs baba-projekt?” Nyilván elkezdett magyarázkodni a lány, és higgyétek el, hogy egyikünknek sem volt kellemes végighallgatni, hogy miért nincs még gyerek. Nekem főleg azért, mert azt éreztem, hogy semmi közöm hozzá. Alapból soha senkit nem kérdeznék meg arról, hogy miért nem tart ott, ahol a “program-élet” diktálja. Ha egyedülálló vagy, akkor azt kérdezik: mi a helyzet a pasikkal? Ha van pasid, azzal zaklatnak, hogy mikor lesz az esküvő, ha pedig házas, akkor meg azzal, hogy mikor lesz gyerek. Ha van gyerek, akkor meg a tesó van soron. Hogy aztán majd a gyerekeket tanítsuk meg, hogyan ne a saját útjukat járják, hanem menjenek ők is oviba, ne dugják a legót az orrukba, szerezzenek egy diplomát, kerüljenek be egy multihoz, házasodjanak meg, és csináljanak kistestvért az elsőszülöttnek, de soha, soha ne tegyék fel azt a kérdést, hogy mi az, amit ők akarnak csinálni. Mert az nincs rendben.

Nem. Nem és nem. Erre senkinek nincs szüksége. Aztán szép lassan rájöttem, hogy azok az ismerőseim, akik ezen a vonalon mozognak, és az az első kérdésük, hogy kivel ismerkedtem meg az utamon, nekik erről szól az életük. Ez a buborékuk, ami rendben van. Egyszerűen nekik ez az álmunk, csak az nincs rendben, hogy nem feltételezik, hogy másnak másról IS szólhat az élete. Nem, megint nem azt mondom, hogy nem akarok családot egyszer, hanem azt, hogy annyira hihetetlen sok mindent lehet alkotni ebben a világban a családon kívül. És ettől lesz olyan szép ez a világ, hogy nem csak a szaporodásról szól. Arról is. De nem csak arról. A másik dolog, amit megértettem a megannyi “hogy lehet így pasizni?” kérdésből, hogy az emberekben fel sem merül, hogy nem csak én élem így az életem, hanem rengeteg más ember, köztük férfiak is, akikkel sokkal könnyebb megismerkedni utazás közben, mint a tinderen. És hát mivel mind szabadok vagyunk, úgy is dönthetünk, hogy együtt éljük ezt a furcsa életet. De persze erről nem beszélek nyilvánosan, mert nekem is kell a magánélet.

Szóval, elkezdtem lefaragni ezeket a barátokat magam körül, és az így “felszabadult helyeket” fantasztikus emberek töltik be most. A FreedomX alapítói például. Vagy más bloggerek, akik egyébként anyukák vagy feleségek is. De engem nem ebben mérnek. Olyan dolgokról beszélgetünk, amivel építjük a világot. Mindenkinek van egy projektje, amivel a világon akar segíteni. Az egyik a Zero-Waste-et, a másik a nőiességet tanítja. Az igazi nőiességet, a zsigerből, belülről áradó, átütő nőiességet.

Az elmúlt egy évben olyan barátokkal vettem magam körbe, akik pontosan azt látják, aki vagyok, és ahol vagyok, és nem azt, hogy kinek kellene lennem vagy hol kellene tartanom az életben. Az utazás itthon is folytatódik, hiszen megtaláltam itthon is azokat az embereket, akik közé tartozom. Nem dobtam el a régieket sem, de kellett egy hely, ahol nem vagyok furcsa. Ezt kívánom nektek is. Csináljátok azt, amit szeretnétek, mert a végén megtaláljátok azokat az embereket, akik pont ugyanolyan furcsák mint ti. És ez az otthon.