Nosztalgia Gili Air-en

Soha nem térek vissza ugyanoda, ahol már jártam egyszer. Úgy vélem, az adott helynek az emlékeimmel együtt kell megmaradnia. Gili Air viszont valahogy más volt. Abban a pillanatban, hogy elhagytam a szigetet annak idején, rögtön tudtam, hogy ide vissza kell majd még egyszer jönnöm. 

A hajóm kikötött,  engem meg elárasztottak az emlékek: itt ültem teljesen összeesve, amikor elhagytam a bankkártyám, ezen az ösvényen jöttem-mentem abban a négy napban, amikor Mowie-hoz mentem és a Safari bárba, Jay-hez.  Ez a két alak, Mowie és Jay, folyamatosan kísértett álmaimban. Folyamatosan azt álmodtam, hogy kerestem őket Gili Air poros ösvényein. Vissza kellett mennem.

Ahogy leszálltam a hajóról, épp a hátamra vettem volna zsákom, amikor egy ismerős, érces hang megszólalt mögöttem: “Looking for a room?”  Már mondtam volna, hogy nem köszönöm, amikor kapcsoltam. Megpördültem és Mowie nyakába ugrottam. “ Welcome home, Bori” – mondta.

Csak négy nap. Ennyit töltöttem el ezen a szigeten, de az egész életemet megváltoztatta. Valami van ebben a szigetben, amit a legtöbben érzünk, akik ide vetődünk. Az, hogy Mowie-val még mindig tartjuk a kapcsolatot, elképesztő. Ilyen kevés idő után kevés emberrel maradunk barátok.  Egy nagyon helyes kis szobát készített nekem, amibe amikor besétáltam, nem hittem a szememnek. Mennyibe fog ez nekem kerülni? Azt majd megbeszéljük – mondta öreg barátom, és biztatóan rám mosolygott.

Mowie az elmúlt két év alatt még 3 szobát húzott fel, és egy nagyon menő tengerparti kávézót/éttermet. 20 embert foglalkoztat, akik egytől egyig a nevemen szólítottak az első pillanattól kezdve: nem Bodi, nem Borin, hanem Bori. Ez sokat adott ahhoz, hogy valóban otthon érezzem magam. Az első welcome sört mégis inkább a Safariban ittuk meg, ahol végre találkoztam megint Jay-jel.Olyan volt, mint álmomban. Ott voltak ők, meg a sziget, meg a mondat, ami minden búcsúzáskor elhangzik: találkozunk naplementekor!

Az első este nagyon csöndes volt. Jay már házas, és várják a gyereket, így nem játszik minden nap. Másnap viszont elmentem meghallgatni. Amikor besétáltam a tengerparti bárba, várva a régi hangulatot, nagyon leesett az állam. A zenekar már a nem bent játszott, mint annak idején, hanem most már egy színpadon szóltak ugyanazon slágerek. Jay nem kért meg senkit, hogy mutatkozzon be, mielőtt leül. Régen az volt a szokás, hogy csak akkor ülhetsz le hallgatni, ha bemutatkoztál rendesen. Jay most csak játszott a nagy semmibe, senkinek. Senki nem figyelte már a színpadon zenélő helyieket, csak a sörükkel és a saját kis társaságukkal voltak elfoglalva. Nyilván sokkal többen voltunk ahhoz, hogy odaférjünk a bárpulthoz, ahol régen ültük körbe a zenészeket A siker elvette a hely intimitását.

Gili Air megtelt, és egy szakadék alakult ki a helyiek és az utazók között. Már nem beszélgetett senki a pultosokkal, és ők nem tudták a nevünket. Illetve az enyémet igen, mert, mint kiderült, nem csak nekem volt nehéz elfelejtenem a szigetet, de az ott lakók is név szerint emlékeztek rám. Ez nagyon jó érzés volt. Azt jelenti, hogy tényleg volt egy kölcsönös kapcsolat, és nem egyoldalú.

Egyik este összebarátkoztam egy Kelet-Timori fickóval. Hatalmas karakter volt a nagy göndör mikrofon-hajával, a beszédstílusával és azzal, hogy folyamatosan lógott ki egy joint a szájából. Azt mondtam neki, hogy hamarosan el szeretnék látogatni az országába én is. Elkezdett mesélni. Elmondta, hogy közel sem annyira olcsó, mint Indonézia, és hogy nagyon kevés a turista. Csodálatos dolgokat mesélt, majd a végén hozzá tette: Ha elmész az országomba, kérlek, ne mondd el senkinek mit láttál, hogy mennyire jó. Nem akarom, hogy Kelet-Timorral is az történjen, mint Gilivel.”

Bizony, Gili Air megváltozott. Mi, akik ott voltunk, írtunk, beszéltünk róla, ajánlottuk másoknak. Azoknak, akik most ott vannak. Valahogy hallottak róla, hogy ez egy csodahely, és jöttek. Mind a barátai a barátainknak. Féltem egy kicsit a szigetet. Folyamatos munka hangját visszhangozza. Kopácsolás, fúrás, faragás. Épülnek az új és új helyek. Szállodák, all inclusive resortok.

Vajon jó dolog az, hogy mesélek erről a helyről? Egyáltalán az, hogy utazásra biztatok embereket? Az, hogy ma már ennyi helyre eljutunk, azt jelenti, hogy elveszünk a kultúrából? A helyiek már nem annyira nyitottak egy idő után ránk. Már nem lesznek ránk annyira kíváncsiak. Csak egy leszünk a sok turistából, akik azért jönnek ide, hogy olcsó koktélt igyanak a homokos tengerparton, amit a helyi “szolgák” olcsó pénzért szolgálnak fel nekik.  Sokat gondolkoztam azon, hogy káros-e a blogolás, és azt hiszem, hogy egy módon nem az: ha a fenntartható utazásról beszélek. Ha arról írok, hogy utazni nem az olcsóság, az érdekes ételek, vagy még csak nem is a fehér homokos tengerpart miatt jó, hanem a bárban viccelődő helyi zenészek miatt, az öreg nénik miatt, akik megmutatják, hogyan kell banánba csavarni a rizst, a gitáromat kifaragó maorik miatt, az otthonukba befogadó kiwik miatt.  Utazni végül csak az emberek miatt éri meg a legjobban, és  azt, hogy  hosszú évek múlva se változzon meg a nyitottságuk felénk, egy módon lehet elérni: ha továbbra is mély tisztelettel vagyunk irántuk.