Nini, egy fehér ember! – Indonézia 8

Ha az egész indonéz utat egyben olvasnád el, itt kezdd el!

Ubudban már kezdett egy kicsit elegem lenni, abból, hogy nincs kivel beszélgetni: a taxisomnak nem volt túl jó az angolja. Azt is nagyon nehezen kérdezte meg, hogy leszek-e a barátnője. Miután elmagyaráztam neki a friendzone fogalmát, megállapodtunk, hogy másnap reggel értem jön és kivisz a buszhoz, ami átvisz Jávára, ahol Luz barátnőm él.

Reggel 7 órát beszéltünk meg, de ő már 6:50-kor kint óbégatta, hogy “Báádiii!” a szállásom udvarán. Ha nem jöttél rá, ez a nevem lett volna. Valamiért az összes indonéz “Body”-nak értette a nevem a Bori helyett. Titkon reméltem, hogy ez valamiféle bók az alakomra, de rá kellett jönnöm, hogy ez inkább nyelvi sajátosság.

Közel fél óra volt motorral kijutni a pályaudvarra. Persze, ahogy megérkeztem már meg is szálltak a jegyüzérek:

“Hova utazol?”
“Malangba” – mondtam.

Hamar kialkudtunk egy árat. Ahogy odaadtam a pénzt és megkaptam a jegyet, már rohangáltak is más turista után. Egy idősebb backpackerrel is találkoztam várakozás közben. Ő mindenkit kérdezgetett, melyik busz mikor indul, mennyibe kerül. Nagyon megörült nekem, amikor meglátott.

“Végre egy fehér ember! Beszélsz angolul?” – kérdezte.

Éreztem, hogy nemmel kellene felelnem, mert ami ezután jött, arra nem voltam felkészülve. Emberünk Indonézia Grincse volt. Azzal kezdte, hogy ezen az átkozott szigeten (aka Bali…) senki nem beszéli a nyelvét, mindeki át akarja verni és senki nem tud semmit megmondani. Mikor indul a busz, hol áll meg, mikor ér oda…? Folyamatosan morgott, de én ezekre nem tudok mit mondani. Talán ne kezdjünk bele, hogy ki kinek a nyelvét nem beszéli. És igen, bizonyára nem azt az árat mondja nekünk elsőre az élelmes indonéz, mint honfiársának, de egy kicsivel többet is keresünk, pláne Mr. Grincs Ausztráliában. Szó nélkül otthagytam a puffogó turistát, és inkább összebarátkoztam a gyerekekkel a megállóban.

Indonéz kislány

Indonéz kislány

DSC_0470

A busz végre elindult. Én egy néni mellett ültem, aki bár a képen nem úgy tűnik annak, nagyon szimpatikus volt.

DSC_0489

Hamar elértünk a komphoz, ahol ki lehetett szállni a buszból. Én felmentem a fedélzetre, amikor mély megdöbbenésemre egy csapat asszonyság megragadta a karom és elkezdett nagy röhögve ráncigálni. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam: fotózni akarnak. Nem az első eset volt, Indiában is többször fotóztak az idegenek. Ez viszont már a hardcore kategória volt. Nem volt beleszólásom, kézről-kézre jártam a vihogó nők között. Semmi “Szabad-e?” vagy “Megbocsátana egy pillanatra?”. Egy idő után már tiszta sor lett, ha nem szólok, ezek hazavisznek a helyi antropológiai múzeumba kiállítani egy vitrinbe. Miután illedelmesen elküldtem őket, vettem egy levest és bámultam a közeledő Jáva szigetét. Egy idő után vettem csak észre, hogy az emberek mögém álltak sutyiban fotózni engem.

DSC_0502

Mr. Grincs közben hasonlókon ment keresztül. Láttam, hogy nagyon nem bír az emberekkel, szóval odamentem. Azt mondtam, hogy az apám, és hogy köszönjük, de: “No photo please!” Végre mindenki lekopott, és a zsebbe kerültek a fényképezők meg a telefonok. Mr. Grincsnek ennyi elég is volt Jávából. Ahogy leszálltunk a kompról, visszament az “átkozott szigetre”.

DSC_0519

Mi ezek után tovább száguldottunk a busszal. Indonéziában elvileg baloldali közlekedés van. Ez annyira nem izgatta a sofőrünket, aki végig a jobb oldalon előzte a sort, és tolt le minden szembejövőt. Hamarosan át kellett szállnom egy másik buszra. Hátizsák fel, átfutni a másik buszhoz, ott megy a kiabálás:  MAAAALANNNNGG-MALANGG! Gyorsan felpattantam a buszra, szorítottak nekem egy nagyon pici helyet egy széken (nem használnám az ülés szót).

A csávó, aki mellettem ült folyamatosan faggatott: honnan, hova, miért, hol a férjem..?. Nem tudtam, hova tegyem. De szükségem volt a segítségére, mert a megálló nevét nem tudtam leírni Luznak. Végül ez a férfi szintén leszállt ott, ahol én. Azt mondta, vigyázzak, mert Jáva nem Bali, és itt nem olyan kedvesek az emberek a fehérekkel. Bevallom ambivalenssé tette ez által a szituációt. Ott álltam mellette a vaksötétben, sehol egy ember körülöttünk, csak benzinkút, ő pedig azt magyarázza, hogy vigyázzak.

Luz nem volt sehol, a férfi pedig nem tágított. Azt mondta, hogy a feleségére vár, aki jön érte. Legalább 15 perc telt el feszült csendben. Aztán egyszer csak motorbúgást hallottunk, és valóban befutott a felesége. Elképedésem pedig csak tetézte, hogy ezután sem mentek sehova. Megvárták velem Luzt, hogy ne essen bántódásom.

Megint egy angyal.

Következő rész itt.