Kalandok Montevideóban

Colonia egy óra hajóval Buenos Airesből. A hajóállomáson megismerkedtem egy backpackerrel. Ha valaki azt képzeli, hogy a backpacker, vagy épp a solo utazók egyedül vannak, téved.

Egy backpacker különös ismertetőjele a hátizsák, a Lonely Planet és az Ipod. Így könnyen lehet ismerkedni, mint ahogy én is megismerkedtem Colinnal.
A hajóutat átbeszélgettük, amikor pedig leszálltunk és megtörtént a kötelező Facebook-csere, irány tovább a buszra, ami Montevideóba, Uruguay fővárosába vitt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A táj semmivel sem másabb, mint itthon Magyarországon: földek, legelők, kecske, ló csak néha, megfűszerezve egy-egy eltévedt pálmafával.

A busz hihetetlen kényelmes volt, mélyen hátra lehet dönteni az üléseket, de úgy, hogy az nem zavarta a mögötted ülőt. És amilyen pihe-puha… Bár nem voltam álmos, ilyen körülmények között muszáj volt aludnom.

Montevideóban a taxiért sorba kellett állni. Két baseball sapkás, pattanásos hülyegyerek terelte össze az utasokat a taxisokkal. A jattot a taxisok adták nekik.

A hostelem elég jól nézett ki, a szoba tágas volt, a nappali szintén. A belmagasság miatt volt egy kis budapesti bérház hangulata. A szobámban egy ágy volt csak foglalt a nyolc közül, amin egy 50-60 közötti nő volt. Lenőtt, festett szőke haja és magas talpú papucsa miatt egy kicsit kirítt a tipikus backpacker stílusból. Alig beszélt valamilyen nyelven. Nekem kellett portugálul beszélgetnem vele (amúgy nem beszélek portugálul…).
Eleinte csak furcsa volt a nő, de amikor beállt a szoba közepére, az ajtó elé meztelenül, és nekiállt brazil népdalokat énekelni, akkor már őrültnek tituláltam, és szó szerint kimenekültem a szobából. A recepciós azt mondta, hogy biztonságos a város, mehetek sétálni, nem lesz semmi bajom.

A város üres volt, egyenesen kihalt. A legnagyobb utcán is csak lézengtek az emberek, turista sehol, és néha egy egy kocsi vonult át kényelmesen, de inkább úszva az üres utcán. Először félelmetes volt ez a hatalmas, fénybe burkolt város, ahol senki nem ül az árokban és a pincérek is egyedül nézik a meccset.

Végül sikerült találnom egy helyet, ahol viszonylag sokan voltak. A pincérek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, de ezt kivétel nélkül az összes helyiről elmondhatom. Valahogy… nem is tudom, ez egy őszintébb, mélyebb kedvesség, mint amivel valaha is találkoztam. Mély szeretettel fogadnak a helyiek, mintha rokon lennék.

Na de térjünk vissza egy kicsit az étterembe, pontosabban az étlapra, ami vacsorára Hungara-t (magyar nőt) ajánlott fel. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, és azon gondolkoztam, hogy most kellene elhúznom a csíkot, még mielőtt engem tálalnak fel. Persze győzött a kíváncsiság, és a pincér jót derülve rajta, hogy magyar vagyok, megnyugtatott, hogy ez egy virsli fajta. Végül kiderült, hogy finom virsli fajta. :)

Az est további részében a parton sétáltam, ahol mindenki itta a mate-t. Ez egy dél-amerikai teafajta, amit egy erre külön kifejlesztett, bong-szerű csészéből isznak úgy, hogy általában többen, egyet körbeadogatva isszák. A legtöbb helyi tehát a kezében bonggal és a hóna alatt egy termosszal rohangál, legyen az a tengerpart, a busz, vagy egy sima park. Mindegy, óránként minimum egy kötelező. Ja, még mielőtt azt gondolnátok, hogy rossz társaságba keveredtem, a teának nincs semmilyen hallucinogén hatása.

A napomat a tengerparton talált, véletlenszerű elektro parti tette hihetetlenné. Egyszer csak felbukkant egy dj a tengerparton. Egy sör, egy séta a tengerben mezítláb, és lassan elérkezett az idő, hogy hazamenjek.

Beálltam a buszmegállóba, amikor láttam, hogy egy fiúcsapat szintén oda tart. Mint egy debil, próbáltam láthatatlan lenni előttük. Elbújtam egy tábla mögött, és erősen koncentráltam, hogy ne vegyenek észre. Nagyon meg voltam ijedve. Féltem, mert amúgy nem szoktam este egyedül mászkálni. Már hülyének éreztem magam, hogy egyedül mászkálok egy idegen városban. Persze észrevettek és odajöttek hozzám beszélgetni. Kérdezték, hogy segíthetek-e valamiben. Melyik buszra várok? Hamar kerekítettem egy sztorit a hotelemben betegen fekvő férjemről, és hogy hozzá megyek haza. Ugyanarra a buszra szálltunk és ők nagyon segítőkészen magyaráztak mindent a városról. Elmondták, hogy azért ilyen kihalt a város, mert mindenki elutazik a hétvégére strandolni. Sok mindenről beszélgettünk, és amikor leszálltam a buszról, mindenki az ablakban állt és integetett nekem.

Nem sokat kellett hazafelé sétálnom, de az úton nagyon sokat gondolkodtam a félelemről és arról, hogy mennyire életveszélyes dolog. Igen, életveszélyes. Mennyi mindent nem csinálsz meg, mert félsz? Mennyi jó embert engedsz el magad mellett?

Akkor fogalmazódott meg bennem egy alapgondolat – egyedül a félelemtől kell félned! Ez a felismerés pedig az alapja volt annak, hogy elkezdjem tudatosan megírni és egyesével kipipálni a bakancslistámat.