Egy másik dzsungel – Indonézia 12

Fájó szívvel indultam el Pachitanról. Elbúcsúztam a hullámoktól és beültem a kis tranzitbuszba, ami egyenesen a reptérig vitt, Jogjába. Az úton ismét egy nagyon érdekes ember lett az útitársam.

Egy ausztrál szörfös, felülről érintette az 50-et, de még mindig hihetetlen formában volt. Behúztam még egy jó pontot ennek a sportnak. Martin elmesélte, hogy az intuíció kutatója. Komolyan. Előadásokat tart magas beosztású embereknek, hogy mikor használják az intuíciót egy döntésnél. Tudományosan bizonyította, hogy van olyan döntés, aminél eredményesebb, ha a‘realitás helyett a hatodik érzékét használja. Nincs igazán otthona, jön-megy és keresi a jó hullámokat. Azt mondta, hogy kicsit rizikós így élni, de megéri. Ismét egy ember, aki nagyon inspirált.

A gépem egy kis késéssel szállt le. Nick, akivel Argentínában utaztam annak idején, már várt a reptéren. Ez az angol haverom a barátnője után ment Indonéziába, és kezdett el angolul tanítani. Aztán kiderült, hogy ért valamicskét a bizniszhez és észre sem vette, már cégeknél konzultált.

3 éve nem találkoztunk, és azóta alig beszéltünk. Nagyon örültem, hogy végre újra látom. Ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek az utazásban: mindig megismersz új embereket, majd  elváltok, de sosem tudhatod hol keresztezik egymást az útjaitok.

Ahogy kiértem, Nick egy kis türelmet kért. “Hívom a sofőröm” – mondta. Hogy tessék? A mid? Nem tudtam, hogy Richie Rich-hez jövök látogatóba. Hamarosan beállt a nagy autó elénk, és közel egy órát utaztunk a lakásáig. Amikor a ház biztonsági őre rám mosolygott, már éreztem, hogy a buggyos nadrág, a szakadt póló és a só szárította bőröm miatt ebben a városban én leszek a harmadik világból jött lány.

A lakás a 33. emeleten volt, Nick megjegyezte, hogy direkt mára kért takarítást, mert tudta, hogy jövök. A bejárónő ki is tett magáért – bár heti háromszor jön, így szerintem előző nap is tisztaság lett volna. Ahogy a kis erkélyen meredtem a monstrum felhőkarcolókkal körbevett völgybe, megláttam a medencét, ami a házhoz tartozott. Az a baj a medencével, magyarázta a házigazdám, hogy délelőtt csak 1-ig süt oda a nap. Kis mosollyal a szám szélén emlékeztem vissza a pachitáni teraszra, ahol két éjszakát egy szúnyoghálóba tekerve töltöttem a földön. És tökéletes volt.

196-DSC_1349 2

Egy gyors vacsora után Nick vázolta a programot: ma nagyon berúgunk. Én is gyorsan vázoltam a helyzetet: nincs bankkártyám, és eléggé elfogyott a pénzem, de házigazdám megnyugtatóan rám mosolygott és azt mondta: megoldjuk!

Van egy-két szabály, amit komolyan kell venni, amikor Jakartában bulizol. Pl.: lányokat nem engednek be sehova magassarkú nélkül. Nos, ez kicsit megnehezítette a dolgom, mert még itthon sem hordom ezt a kínzóeszközt, nemhogy a hátizsákomba is bekerüljön egy ilyen darab. A problémát Nick egyik barátnője orvosolta, akihez gyorsan átugrottunk. Próbáltam a legtöbbet kihozni abból, amim van: rövidnadrág, smink és egy kendő annyira szexin megkötve amennyire csak tudtam (az nem sok). Amikor Hanna meglátott, végigmért, megcsóválta a fejét és azt mondta: ”Ez így nem lesz jó!”, megfogta a kezem és berángatott a szobájába. Mint kiderült, Hanna modell, és egy egész WestEnd-nyi ruhája van. Sorra próbáltam fel a csilli-villi miniket, amik – hát, hogy is mondjam – többet mutattak, mint takartak. Aztán végre sikerült megtalálni a darabot, amiben nem éreztem magam úgy, mint egy kötözött sonka, és a fenekemet is eltakarta. Nagyjából.

Vissza a sofőrhöz és irány a Skybar. Jakarta legmagasabban fekvő, legigényesebb szabadtéri bárja. A jól öltözött emberek között nagyon hálás voltam Hannának, hogy felöltöztetett rendesen. Miután kigyönyörködtem magam a medence partján a lábunk előtt fekvő Jakartában, munkához láttunk. Sorra jöttek a felesek. Úgy éreztem magam, mint tinikoromban, vodkára whisky, whiskyre aztsemtudodmiez.

”Ez a búcsúestém, vissza a megszokott kerékvágásba. Holnap elindulok és vasárnap este a Bem rakparti lakásomban – valószínűleg még mindig másnaposan – elteszem egy szekrénybe a hátizsákom.”

Még mielőtt megcsapott volna a szentimentalitás szele a felhőkarcoló tetején, gyorsan beültünk Nick sofőrje mellé és átmentünk a Clubba.

1186062_10151660737248182_814985800_n

Rendesen megcsavart, hogy ma reggel még kendővel eltakart, szelíden mosolygó muszlim lányokat láttam egy kis tengerparti faluban, most meg kiéhezett vadlányokat, akiket alig takar valami ruha, a bárpulton táncolva, egyik kezükben egy pezsgős üveg, másikban pedig egy külföldi férfi. Azt mondtam Nicknek, hogy a következő kört én állom.

Megkérdeztem mit kér, mire visszakérdezett, hogy mennyi pénzem van. Büszkén mondtam, hogy még van 140 000 rupi nálam. Hangosan felnevetett, hogy abból vehetek egy sört és azt megisszuk ketten. Hanna ezt meghallva azt mondta, ez az ő köre: felmászott a bárpultra, kért 3 poharat jéggel és egy ÜVEG Chivas regalt. A táskájából a pultra szórta az összes pénzét. A 8 millió rupihoz csak 140 000 hiányzott. A bárpultos a szolgálatunkba állt, és ahogy kiürült a poharunk – amit Hanna garantált, hogy gyorsan megtörténjen -, azonnal újratöltötte. Mikor már alig egyensúlyoztam a magas sarkakon, lebeszéltem a bárpultossal, hogy nekem már csak valahogy vizet adjon a poharamba. Valószínűleg meggyőző lehettem, mert egy pillanatig sem próbálkozott rám tukmálni mást.

Hát ennek a történetnek körülbelül itt van vége. Rövidesen hazavittük Hannát, ágyba dugtuk és mi is nyugovóra tértünk. Másnap délután Nick kikísért a reptérre, ahol kiderült, hogy még ki kell fizetni a ”kilépőt”. Nagy mázli, hogy velem volt, mert nem tudtam volna kicsengetni már azt sem.

A repülőutat végigaludtam Dubajig, ahol a reptéren töltött éjszaka után felszálltam a gépre, ami Milánóba vitt. Elég időm volt végiggondolni, hogy mit kaptam ettől az úttól. Visszaemlékeztem az utam előtti egy-két napra, amikor a tesómnak magyaráztam, hogy aggódom, mert sok pénz, amire számítottam, nem jött be. Dani megvonta a vállát, és azt mondta: ”Mindig megoldod”. Valószínűleg nem fogjátok elhinni, de 60 rugó volt a kártyámon, amikor elindultam. Igaz, még vártam volna rá a fizetésem, de gyorsan el is hagytam a kártyát, szóval valójában csak 35. 000 forintot vettem le belőle. A többi a sorsra volt bízva. A két és fél hét alatt alig pár ezer forintot költöttem a szállásra. Az emberek, a szerencse és a találékonyságom segített abban, hogy ebből az útból a maximumot tudjam kihozni.

Mikor hazaértem, természetesen rendeztem a számlám azoknál, akik hagyták. Mowie mind a mai napig nem engedi, hogy visszaadjam a kölcsönadott pénzt. Szóval valójában mit kaptam? Bizalmat az életben, az emberekben és önmagamban. Indonézia megmutatta, hogy rossz úton járok: a pénz nem is annyira fontos. Bár luxus körülmények között laktam Jakartában, egy cseppet sem adott többet, mint a terasz, ahol a tengerparton meghúztam magam.

Jó kis lecke volt ez arra, hogy meglássam, ha igazán szükségem van pénzre, akkor meg is érkezik valahonnan.

Itthon elkezdtem a backpacker.hu blogot, hogy továbbadjam: nem kell más álmokat követni, csak a sajátodat, és ha igazán akarod, akkor meg fogod oldani. Bár egyedül utazom, a blog megmutatta, milyen jó ezeket az élményeket valakivel megosztani. Köszönöm, hogy olvastok, velem vagytok, és ha ti is saját utatokra léptek, legalább annyira fogok örülni neki, mintha én csinálnám!

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon