Hullámvasút

Kiskoromban imádtam a hullámvasútat. Bármikor, amikor kívánni kellett ( csirkecsont törés, kihullott szempilla, ha ezeket nem érted, akkor nem vagy eléggé babonás…) mindig az volt a kívánságom, hogy menjünk el a “bécsividámparkba”. Először három évesen voltam ott, állítólag hajnali kettőkor is nyitott szemmel romboltam előre, vigyorogva az óriási masinákra. Alig vártam, hogy elég idős legyek, hogy felüljek ezekre a játékokra.

Három hét múlva itt hagyok csapot-papot és elindulok világgá. Pontosan úgy érzem magam, mint amikor az ember befizet egy menetre a hullámvasútra. Már mögöttem van a sor amit türelmetlenül végigálltam, közben bámulva a többieket, akik épp száguldanak a vasúton. Már beültem szerelvénybe, és magara húztam a biztonsági övet, ami nagyot kattanva beleszorít az ülésembe. A kocsi egy nagy rándulással megindul és én tudom, nincs visszaút. Hallom, ahogy kattog alattunk minden, szép lassan mászunk felfelé a meredek lejtőn, hogy onnan majd indulhasson a móka. A szívem egyre erősebben ver, és azon kapom magam, hogy azt mondogatom magamnak: Te nem vagy normális! Már csak pár méter van hátra, a tenyerem izzad a kapaszkodón, és amikor a legtetején szétnézek, nem az jut eszembe, hogy milyen szép a kilátás, hanem az, hogy lentről nem is tűnt ilyen magasnak.