Heisenberg, a Halálkocsi és a Stopposlány

Sokan mondták. hogy a stoppolás veszélyes.Nem is mertem kipróbálni egészen addig, amíg nem értem Új-Zélandra. Itt ugyanis ennek nagy hagyománya van, és a legtöbb, amit fuvarra vártam az fél óra volt.

Az ok, amiért itt a stoppolást választottam, az, hogy ez az ország meglehetősen drága, viszont pár fuvar után rájöttem, hogy az igazi érték ebben a játékban az, hogy rengeteg történetet hallgathatsz meg. Minden kocsi történetet tartogat.

Nem is volt kérdés, hogy Queenstownból stoppal megyek el a Gleccserekig, ahol szállásért cserébe munkát vállaltam. Még csak Cornwellnél jártam, amikor megállt mellettem egy nagy, de annál romosabb kocsi. A sofőr egy kopasz, német srác volt, aki magasságával karcolta a kocsi tetejét. “Hova mész?”, kérdeztem. “Nyugati part” mondta. Itt eldőlt, hogy a következő pár órát egy kocsiban fogjuk tölteni.

Betettem a csomagokat hátra,  és próbáltam magamnak helyet kotorni a bigmac-es dobozok meg az üres papírpoharak között. A sofőröm ezt látva előzékenyen, elvette a lábamnál lévő szemetes vödröt és a saját lábához tette. Hiába mondtam neki, hogy nem biztos, hogy ott kellene tartani, mert ugye ő vezet, de azt hitte, hogy csak udvariaskodom.

Ahogy azt kell, kezdtük a kötelező kérdésekkel. Magát Heisenbergnek mutatta be és jót derült az én nevemen,  de a ki-hova-valósi kérdésnél el is akadtunk, mert sajnos Magyarországot nem annyira ismerte. Tereltem a témát inkább a kocsira. “Mi történt az ablakkal? Mi óta van meg a kocsi?” Rövidesen kiderült, hogy az autó még csak pár hónapos, de már sikerült kiszaladni egy kanyarban, és összetörni. Elmesélte, hogy most pénzt kellene keresnie, hogy megcsináltassa, de eddig nem voltak jó tapasztalatai a munkával. Egyszer próbálkozott vele, 2 napig, de harmadnap kirúgták mert sokat füvezett munkaidőben. Most sajnos elfogyott a pénze is, füve is…Kezdtem erősebben kapaszkodni az anyósülésen, és hálát adni, hogy legalább most nincs beszívva.

Épp a Wanaka tónál jártunk, amikor a kocsiból valami sistergő hang tört fel. Kifogyott a hűtőfolyadék. Azt hiszem itt kovácsolódott össze a csapat. Ilyenkor ugyanis (sajnos) nem lenne szép a stoppostól, ha venné a hátzsákját, és visszaállna az útra feltartani a hüvelykujját.
Így hoztunk vizet a tóból és lehűtöttük a kocsit.

Hosszú út állt még előttünk. Heisenberg pedig a kedvemben akart járni azzal, hogy jó zenéket szolgáltat az mp3 lejátszóján. Folyamatosan azt bütykölte menet közben. Keresett, hangosította, halkította, átugrotta a számokat. Közben néha vetett egy pillantást a szerpentinre, amin mentünk, és amit én minden természetfeletti erőmmel próbáltam magunk alatt tartani.
Én hülye felkiáltottam egy System of a Down számnál, hogy mennyire szeretem. Ez valóban így van, de többek között azt reméltem, hogy végre leteszi a lejátszót és elkezdni nézni az utat.
A tervem bevált, de nem tudtam mit hozok magamra ezzel. Heisenberg rácsavarta hosszú ujjait a kormányra, összeráncolta a homlokát, beletaposott a gázba, és artikulálatlanul hörögte a szöveget. Belapultam az ülésbe és laposan odapillantottam a kilométer órára. Nagy meglepetésemre, a nullán állt. Elsőre azt gondoltam, hogy körbefordult, de Haisendberg “megnyugtatott”, hogy egy pillanatig se foglalkozzam vele , mert az már egy ideje nem működik. Szuper!

Szerencsére beértünk egy kocsit, ami előttünk ment, és lelassultunk. A sofőr megint elkezdett unatkozni, és most teljesen hátrafordul, hogy elkezdjen a hátsó ülésen matatni. Én minden érzékszervemmel az utat figyeltem, aminek a közepén haladtunk. Amikor feltűnt egy kocsi belenyúltam a kormányba, és elrántottam vissza a helyére, majd felvetettem, hogy esetleg én vezetek. Az ötlet nem ment át, viszont innentől kezdve minden 10 percben rászóltam Heisenbergre, hogy tessék figyelni az utat. Nyilván nem sikerült mély nyomot hagyni benne, ha tíz percenként meg kellett ismételni az helyreigazítást.

Egyszercsak elmentünk egy zárva  tartó kávézó mellett, amikor Heisenberg kiabálni kezdett, hogy “FUCK!FUCK!” – Mikor óvatosan megkérdeztem mi a baja, kiderült, hogy éhes és fáradt. Nálam 3 napi élelem volt, meg kávé, szóval mondtam, hogy akkor azonnal áljlunk meg pihenni. Hosszú idő óta ez volt az első megállónk, és csak most vettem észre a legnagyobb gondot: 25 méter alatt sikerült csak leaáálítani a halálautót. A fék nem működött. Már csak 20 kilóméterre voltunk a Fox Geccsertől.

Indulás után új tervet szőttem: beszélgetést kezdeményezek. Mivel nem nagyon ment neki az angol, erősen kellett koncentrálnia és olyankor lassult a vezetés tempója. Ebben a beszélgetésben derült ki, hogy 20 éves. Legalábbis nekem ennyit mondott, de később kiderült, hogy csak 18. megértettem, hogy friss jogsis tini vezetett le 300 kilométert mellettem.

Végül szép lassan begurultunk a Fox Gleccserhez. Én addigra már hithű keresztény lettem, és minden egyes szenttel megbeszéltem, hogy nagyon jó kislány leszek, ha most ezt túléljük.
A mai napig nem értem, hogy miért nem szálltam ki a kocsiból. Azt hiszem azért, mert nem akartam bunkó lenni. Ma már tudom, hogy ez nagyobb hülyeség mint friss jogsival, a bal oldalon, fék nélkül system of a downra vezetni a halál autóját.