Hála a négyzeten

Szóval ott álltam a jurta előtt azon a reggelen, aminek éjszakáján kiment a Határátkelőn a cikkem. Egyik kezemben a kávém, a másikban pedig a mobilom. Megnyitottam az emailem, és meglepően sok email nézett rám vissza a képernyőről. A legtöbbnek az volt a tárgya: köszönet.

Először azt hittem, spam lehet, de ahogy megnyitogattam őket egyesével, kiderült, hogy igazi emberek írták.

Olyan emberek, akiket nem csak a cikkem, de az üzenetem is elért. Az üzenetem, hogy lehet máshogy. Hogy van az úgy, hogy jobb a jurta mellett kávézgatni, mint a Starbucksban. Olyanok, akik utazók legbelül.  Különben nem  is hallották volna meg az üzenetemet.

Az, hogy az ember utazó vagy sem, nem attól függ, hogy utazik-e. A lényeg, hogy van benne vándorvágy, ami már kiskorában is csiklandozta, amikor még azt sem tudta, hogy mi van a szomszéd Kati néni házán túl az utcában. De kíváncsi volt.  Úgy is lehet valaki utazó, hogy épp nem utazik. De akar. És ha akar, akkor fog is.

Vannak olyan emberek viszont, akik nem születtek ezzel a génnel. És ebben nincs semmi rossz. Sok olyan komment jött, ami kételkedik, gyanúsít, akár vádol is. Ezeket a kommenteket szintén nagy mosollyal olvastam, hiszen a cikk nem nekik szólt. Nem hallották meg, amit írok, mert az, ahogy élek, nem “egy racionális döntés”. Elmerengtem: de jó, hogy vannak olyan emberek, akik nem akarnak utazni. Így mindig lesz valaki otthon, amikor látogatni megyek valamelyik országba.

Azon gondolkoztam, vajon miért van az, hogy ez a két tábor meg akarja egymást győzni arról, hogy melyik a jobb élet.  Ekkor kezdtem el az egészen igazán mosolyogni. Erről vitatkozni legalább annyira nem racionális, mint az, hogy én a jurta mellett állok, és kávézgatok a birkák mellett, az irodai munkám helyett.

Ahogy olvastam a sok-sok ember terveit és álmait az emaileim között, eszembe jutott a nap, amikor megtaláltam a backpacker.hu domaint. Akkor még alig ismertem utazókat. Általában a magyar utazó, ha külföldön megmondja honnan jön, azt a választ kapja, hogy ő az első, akivel az illető találkozik. Nem vagyunk sokan úton. Aznap arra gondoltam, hogy ezzel a domainnel magam köré gyűjthetek olyan barátokat, akik olyanok, mint én. A vándorvágyókat, a backapackereket.

Nézve a legelésző birkákat, rájöttem: sikerült. Megtaláltuk egymást, mi, magyar utazók. Ott álltam, kezemben a lassan hideg kávéval, és potyogtak a könnyeim, mint már annyiszor, a hálától. Olvastam a számtalan levelet azoktól az emberektől, akiket még nem is ismerek személyesen, de szántak annyi időt rám, hogy elmondják, szerintük jó úton járok, és ők is elindulnak. Legalább annyira örültem annak, hogy Ti elindultok, mint annak, hogy én úton vagyok. Hálás voltam a sok-sok háláért.
Kihörpintettem a kávém, kivágtam magam a bokrok közül, és arra gondoltam, talán az egyik legjobb dolog a világon egy másik embernek örülni. Meg bokorban kávézni és emaileket olvasni.