Feltétel nélkül

Villog már egy ideje a kurzor jelzője az üres Word dokumentum bal felső sarkában. Honnan is kezdjem? Hogyan is mesélhetek el egy olyan világot, aminek minden sarka világít és pulzál, érdekes és megdöbbentő, zsibongató és felvillanyozó. Hogyan is mondhatnám el azt, milyen egy olyan világban élni, ami mindent lemos rólad, amit eddig magadról hittél. Amiben egyik pillanatban extázisban üvöltve tombolsz egy üres vásznon, a másik pillanatban zokogsz egy szent helyen, ahol épp az imént engedtél el olyan dolgokat, amik már évek óta martak. Vajon hogyan fogjátok megérteni, azt, amit csak érezni lehet? Burning Man beszámoló 3-2-1…

“Tudod mit kellene felírnod a listádra? A Burning Man-t!” – mondta egy útitársam 2013. szilveszter éjszakáján, Goán. Épp abban a pillanatban tettem fel az ötödik pipát a bakancslistámra. “Mi az?” – kérdeztem vissza. “Azt nem lehet elmondani. Nézz utána.”

Ennyiben is maradtunk, én pedig pár héttel és dokumentumfilmmel később már szép kerek betűkkel véstem az akkor még nem is annyira elvásott papíromra: Burning Man.

Öt év. Ennyit kellett várnom, hogy végre eljussak. Szinte lehetetlennek tartottam jegyet szerezni. Volt, hogy Új-Zéland legdélibb részén egy helikopter-leszállópálya sufnijában próbáltam netet fogni, hogy megvegyem a jegyet, nem sok sikerrel. Volt pár év, amikor egyszerűen nem úgy jöttek ki a dolgok. Aztán tavaly eldöntöttem: 2018 lesz az az év, amikor elmegyek a Burning Man-re. És ez volt a kulcs.

Valahogy mindenki azt mondta: ha elhiszed, hogy lesz jegyed, akkor lesz is. A hittel amúgy idén nem is volt gond addig, amíg (ezúttal egy izlandi parkolóban) be nem álltam a virtuális sorba, hogy két óra várakozás után kiderüljön: megint nincs jegyem… de nem adtam teljesen fel.

Pár héttel később, pont, ahogy megjósolták, egyszer csak valaki megkopogtatta a vállam: nem kell egy jegy? Nekem van egy plusz.

Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok: egyre több barátom szerzett innen-onnan jegyet, és nőtt és nőtt a kis Facebook csoportunk, ahol szerveződtünk. Végül 13-an verődtünk össze, főként nomádok, akik készen álltunk arra, hogy egy egész hétig egy sivatagban éljünk.

Maga a készülődés már megér egy-két posztot, mert, nos, igen. Ez nem az a hely, ahova beesel, felvered a kis sátrad, és félrészegen megkeresed a gyrosost egy falafelért. Itt nem tudsz venni semmit. Jah de: jeget. Ennyi.

Az egy hetes felkészülést mi Los Angelesben ejtettük meg, majd bevágtuk magunkat hárman egy bérelt kocsiba, ami annyira meg volt pakolva, hogy nekem a hátsó ülésen nem sok lehetőségem volt a mozgásra.
Renotól kétórányira vettünk egy jobb kanyart, letértünk az útról, és bevettük magunkat a sivatagba. Jobban mondva: bevett minket a sivatag. Egy nyolc sávos utat alakítottak ki, narancssárga bóják segítségével. A nyolc sávban végig lakóautók, vonó- és személygépkocsik álltak. Legalábbis ezt láttuk az első pár percig, majd három nagyobb széllökés, és a tejszínű por teljesen elbarikádozott minket a külvilágtól.

Döbbenten ültünk, mi, a három Burning Man-szűz egy kocsiban. Tom bekapcsolta a rádiót, áttekerte a fesztivál hivatalos rádióadására, ahol egy kedves női hang bemondta: “A kapukat az időjárásra való tekintettel előre nem látható időre bezártuk. Dőlj hátra, lazíts, és semmi esetre se szállj ki a kocsiból. Amint tudunk valamit, jelentkezünk. Welcome home, hippies. … A kapukat az időjárásra való tekintettel, előre nem látható időre bezártuk. Dőlj hátra, lazíts, és semmi esetre se szállj ki a kocsiból. Amint tudunk valamit, jelentkezünk. Welcome home, hippies.”

Na, ez aztán megalapozta az apokaliptikus hangulatot. Egy felvett rádió anyag, amit folyamatosan ismételnek. Semmit és senkit nem láttunk a tejszínű porban.” Én kimegyek” – mondta Tom, mi meg, mint a nyuszik, belapultunk az ülésbe… majd, ha nagyon kell pisilni, akkor kimegyünk.

Tom nem sokkal később visszatért, és azt mondta, hogy nekünk is ki kell próbálnunk, a por nem is olyan vészes. Nem olyan, mint a homok. Csak úgy körbevesz és simogat, de nem szúr. Egyenesen puha

Szemüveg lehúz az arcra, maszkot fel, és irány a toi toi. Ez volt a küldetés. Ahogy kinyitottam az ajtót, egy arra járó szél belekapaszkodott, és elegánsan segített szélesebbre tárni, a helyemet pedig egy adag por foglalta el az ülésen. Gyorsan bevágtam az ajtót, és körbenéztem. Amíg csak elláttam, kocsik, bennük élet, én meg hirtelen egy új világ – számomra – főszereplője lettem. Ilyen helyen még életemben nem voltam. A porvihar (igen, ez fontos: nem homokvihar van) egészen olyan, mintha egy zúgó porszívó porzsákjában ülnél. Minden kavarog, minden poros, és egészen kicsinek érzed magad. Amikor visszaültünk a kocsiba teljesen befedve porral, egymásra néztünk a barátaimmal, és szinte egyszerre tettük fel a kérdést: ki volt az a nemnormális, aki kitalálta, hogy egy ilyen sivatag kellős közepére szervez egy fesztivált? Ez csakis valami szívatás lehet.

Aztán szép lassan elhalkult  a szél, és a buckalakókra emlékeztető “burnerek” itt-ott előbújtak a kocsikból. Néhány helyen már megjelent egy-egy hangszóró, máshol pedig tűzzsonglőrők fényei világítottak át a porfátyolon. Hamarosan óriás buli alakult ki, nekem pedig kezdett valami feltűnni: már három órája állunk egy helyben, és eddig senki, de senki nem kezdett el nyavalyogni, hogy mikor megyünk már. Nem csak a mi kocsinkban nem, de egyetlen ember sem, akivel sorban álltam a WC-re, vagy beszédbe elegyedtem a kocsisorban. Mindenki vigyorgott, és a helyzetre maximum annyival reagáltak, hogy igazából teljesen mindegy. Egyszer be fogunk jutni, addig meg akár jól is érezhetjük magunkat. Mondanom sem kell, életem legjobb közlekedési dugója volt.

Kilenc órás várakozás után jutottunk át a kapun, ahol nem őrök, hanem “üdvözlők” (greeters) vártak minket. Itt már szinte biztos voltam, hogy az igazi magic az emberekben lesz. Az üdvözlő nagy öleléssel várt minket, és mind a 70.000 embert… egyesével. Megkongattuk a harangot, amit minden virgin-nek meg kell, és ezzel bennem is felcsendült a kis hang: sikerült! Tényleg eljutottam erre az őrült helyre, és ahogy ez mindig is volt, minden bakancslista-élménynél: sokkal keményebb 3D-ben átélni mindezt.

Úgy döntöttem, én szép lassan ereszkedem bele az őrületbe. Az első nap jól kialudtam magam. Igazán kényelmes szálláshelyet faragtunk össze a felkészülési időszakban: egy hexa jurtát. Ebben éltünk Tommal és Rimmel, a többiek meg további jurtákban körülöttünk. Ez egy elég nagy, viszonylag rendesen hőszigetelt sátor, amiben fel tudtunk állni. Volt mosdó részünk és volt egy kis nappalink. Halkan jegyzem meg: ehhez azért kellet egy adag képzelőerő is: a “mosdó részt” dobozokra pakolt higiéniai eszközök jelezték és egy falra ragasztott tükröcske, a “nappalit” pedig a három kempingszéket jelölte. A felfújható matracunk nagyon kényelmes volt, így elég jókat aludtam rajta.

 

Szóval, lassan indult az első nap. Főztünk, pakolásztunk, és délutánra összeszedtünk magunkat annyira, hogy megnézzük, milyen is az élet a táboron kívül.

Szépen felöltöztünk azokba a jelmezekbe, amiket már jó előre kigondoltunk, felültünk ékesített paripáinkra, és belevágtuk magunkat a forgatagba. Sikongattunk, csilingeltünk, de leginkább tátottuk a szánkat. Azt hiszem, a toi toi-on kívül semmi olyat nem láttunk, ami “normális” lett volna. Mozgó mutáns kocsik, néha bizarr workshopok (készíts egy portrét a nemiszervedről), vigyorgó emberek, ingyen pia, extrém bárok, porvihar, csodálatos művészeti alkotások a sivatagban és hatalmas forgatag.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Végtelen történetet. Nekem annak idején a kedvenc filmem volt. Ha megvan a film, lehet emlékeztek, milyen volt az, amikor az Elefántcsont palota felé vette mindenki az irányt, még a film elején. Ilyen-olyan lények, ilyen olyan járművökön. Na, nekem is ez volt az érzésem az egész hét alatt.

Az első pillanatban azt gondoltam, ezt a látványt nem fogom tudni megszokni. Aztán négy nappal később Tom mutatott egy képet rólunk, ami a kocsiban készült, amikor még csak úton voltunk, mi pedig Rimmel egyszerre vágtuk rá: kik ezek az emberek?

Olyan volt, mintha előző életünkből jöttek volna fel emlékek.

Azt mondják, a Burning Man-en az lehetsz, aki akarsz. Engem ez az üzenet előre megrémített, hiszen magába foglalja azt, hogy most az vagyok, aki nem akarok lenni. Nem tudtam elképzelni, hogy vannak rajtam rétegek, amik valahogy rám rakódtak, és pusztán megfelelési vágyból hagytam magamon.

Ahogy ezt írom, mosolygok. Be kell vallanom, azt gondoltam, hogy az, hogy az lehetek, aki akarok, azt jelenti, hogy azt vehetek fel, amit akarok. Legyen az egy világító nyuszifül vagy steam punk öltözet vagy egy tütü. De nem ez a lényeg: hanem az, hogy megszűnik a kasztrendszer. Oooo igen, mert bizony még mindig van ilyen rendszer. Vannak az egyértelmű rendszerek: te goás és drum and bass-es. Ő goth. Ő bölcsész. Ez a kigyúrt kopasz arc, ez pedig a szoros-copfos barátnője. (Ezt az utolsót félreolvastad, igaz?) Ezek mind kapaszkodók. És igen, Te is, kedves olvasó, aki azt hiszed, hogy nem tartozol sehova, a sehova tartozásoddal is tartozol valahova. A stílus, kommunikáció.

Ezen a helyen pedig nincsenek ilyen kapaszkodók. Lehet, hogy csak egy virgin-nek nincsenek, de én nem tudtam senkit megítélni elsőre. Nagy kihívás ez egy magyar lánynak….

Nagyon hamar rájöttem, hogy elképesztően ítélkező vagyok. Pedig nyolc éve azon (is) dolgozom, hogy nyitott legyek a világra és a benne élőkre. Aztán jön egy ilyen “fesztivál” és arcon vág, hogy milyen az, amikor nem tudok ítélni.

Persze nem is onnan kezdődött a dolog, hogy nem tudtam senkiről semmit elmondani, amíg nem beszéltem vele, hanem onnan, hogy megtapasztaltam, milyen az, amikor engem sem ítélnek meg vagy ne adj’ isten: el. Volt, hogy úgy táncoltam, hogy szerintem mindenem kilátszott. És akkor rájöttem, hogy mindegy. Hiszen itt annyi mindenkinek kilátszik mindene, hogy tényleg nem számít. Sőt, olyanok is vannak, akik meztelenek. Olyan felszabadultan talán még soha életemben nem táncoltam.

És most szeretnélek itt megállítani egy pillanatra. Gondolj vissza, hogy mit éreztél akkor, amikor azt írtam, hogy úgy táncoltam, hogy mindenem kilógott. Bizonyára láttad magad előtt. Mit mondott a benned szóló narrátor hangja? Mondott olyat, amit ítélkező volt? Hogy be voltam rúgva vagy drogozva? Vagy, hogy kurvásan táncoltam? Nem? OK, akkor mehetünk tovább. ;)

Amikor gyerekek voltunk, hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenki szépeket mond nekünk. Mármint legalábbis az idegenek, ránk, kisbabákra. Ha még nem is szépek (nem, nem minden gyerek szép – hopp egy ítélkezés), de legalább cuki. Ezt volt szerencsém felnőttként egy hétig átélni. Szinte minden embernek volt egy jó szava hozzám. Vagy egy mosoly. Vagy egy random ölelés. És ami a legjobb, nem volt mögöttes tartalma. Nem akartak tőlem semmit. Egyszerűen maximum annyit, hogy elmondják, hogy szépnek tartanak. Majd tovább is röppentek osztani tovább ezt az érzést másokkal is. Csodálatos érzés így élni egy hétig. Nem, én sem vagyok benne biztos, hogy ez jelenleg hosszútávon fenntartható lenne. De a Black Rock Sivatagban, egy hétig, igen.

Azt hiszem, hogy egy ilyen közeg minden embert felemel. Nem rég kérdezték tőlem, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik nem így állnak a másikhoz a Burning Man-en. Az a csodálatos, hogy az emberek nagyon gyorsan tanulnak. Ha hatvankilencezer ember feltétel nélküli szeretettel és szívből jövő kedvességgel fordul egymáshoz, akkor a maradék ezer ember nem tud mit kezdeni a szarkazmusával és az ítélkezésével, szavak és utasítások nélkül átveszik ezt az új attitűdöt. Ne feledjük, hogy a szarkazmus és az ítélkezés nem más, mint a szeretet hiánya. Ha én valakiről lekezelően beszélek, a legtöbb esetben azért teszem, mert okosabbnak, szebbek vagy valamilyenebbnek akarok tűnni a másiknál. Azért nézek le, hogy fent érezhessem magam. Mert kell a másik elfogadása, ráadásul egy olyané, akit én tisztelek vagy szeretek. “Néééézd már mi van rajta, én sosem vennék fel olyat.” = én jobb vagyok nála, többet érek= szeresssssss. Az egész média erre van beállítva. Kezdjük a “valóvilágnál”: miért nézed? Hogy elítéld az ott bemutatott embereket, hogy Te jobban érezhesd magad, okosabbnak érezhesd magad. Konkrét weboldalak épülnek erre az érzésre, beleértve a hírportálokat. A dolog a youtube éránál sem változott. Arra tanítanak, hogy az intelligencia mérföldköve az, ha okosabb vagy másoknál. Bocsánat. Az nem nagy kunszt. De okosabbnak lenni annál, minthogy ítélkezzünk a szeretet megszerzése érdekében, na, az már valami. Nekem például nem annyira szokott menni.

Nem tudom, hogy régen milyen volt a Burning Man. Sokan mondják, hogy sokat változott. De úgy tűnik, az alapértékek még mindig átjönnek.

Ahogy elkezdtem írni ezt a cikket, rájöttem, hogy nem tudok Nektek mindent elmesélni, így most hagyom ezt így: az első és legfontosabb üzenettel: az emberek elképesztőek. Telis-tele vagyunk szeretettel és szívből jövő kedvességgel. Alkossunk egy olyan közeget, ahol ezt kritika, szarkazmus és ítélet nélkül el tudjuk fogadni. Tanítsunk türelemmel, és példamutatással: értékekkel és ne szabályokkal.

A Burning Man-ről valóban nem egyszerű egy posztban mindent elmondani, így nem is kíséreltem meg. Viszont, ha érdekelnek a piszkos (muha) részletek, gyere el a hétfői előadásra, ahol megpróbálok mindent elmondani, amit tudok. Illetve más Burnerek is jönnek, akiket tudtok majd kérdezni, mert egy dologban biztos vagyok: nem tudok mindent.