Csak lélegezz!

Beszív, kifúj, nyomást kiegyenlít. Erősen kapaszkodom a kötélbe, ami a hajó orránál van rögzítve. Hallom, ahogy a víz kotyog a kis csónak oldalán, az emberek karattyolását körülöttem, néhány madár vijjogását. Majd megkapom a jelet, kiengedem a levegőt a mellényemből. Alámerülök.

Minden hang megszűnik körülöttem, csak a saját lélegzetem hallom. látó-táv alig öt méter. A két búvártársam alakja mellett egyedül a kötelet figyelem, ahogy a kezem szép lassan lefelé a mélységbe. A színe kezd lassan megváltozni. Ránézek a mérőmre: 22 méter. Közeledünk. A szívverésem gyorsul, és hallom, ahogy egyre jobban kapkodom a levegőt. Nem merek visszanézni, a felszín felé mert félek, hogy nem látom a kötél végét, és előjön a klausztrofóbiám. Próbálok arra figyelni, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, és hogy néha egyenlítsem a nyomást a maszkomban is. Fókusz, Bori, Fókusz.

Aztán lassan a kékes-tej színű vízben egy fekete foltot veszek észre. Huszonöt méter. Már látom az orrát, az alakját. A hajóroncs lassan kiemelkedik a vízködből a tengerfenekén. 30 méter. Elengedem a kötelet, és magamtól ereszkedek alá. Harmincöt méter. Tizennégy percünk van, ahhoz, hogy biztonságban visszaérjünk. Itt több oxigén fogy, és még hagyni is kell a visszaútra és a biztonsági megállásra.

A hajó vezérlőpultját vesszük be először. A vezetőnk gond nélkül átúszik rajta, én csak kintről figyelem, nem merek bemenni. Mi van ha beakad a palackom valamibe és nem tudok kijönni? Óvatosan körbeúszkáljunk a hajót, engem meg elönt a melankólia. Olyan szomorú látvány minden, amit ember épített és elhagyatott. Halottnak tűnik pedig sosem élt. Sőt, most otthona sok más élőlénynek. A gyomrában számtalan hal úszkál, és körbe mindenféle vízinövény szövi be. Mégis, én csak azt látom, hogy annak idején itt sétáltak az emberek. Szelték a habokat, nagyokat beszélgettek, most meg itt fekszik a roncs a síri csöndben. Fejemben automatikusan elindul a Titanic zenéje, és emlékszem részekre a filmből, amit vagy hatszor láttam tinikoromban.  Bekukucskálok egy ablakon, egy folyosót látok, ahonnan egy kabin nyílik. Elindulok befelé, de hirtelen megijedek. “Nem szabad, mi van ha beakadok?” Elkezdek kapálózni, és felverem magam körül a vizet és a homokot. Próbálom görcsösen megoldani a problémát, valahogy egyensúlyt találni, de nem sikerül. Lekerülök a földre, és felnézek. Úristen, nem látom a szabad eget. Be vagyok zárva! Hol vannak a többiek? Nem tudok egyenesbe kerülni, csak rúgok, evezek, dőlök jobbra balra, és eszembe jut, hogy ilyen mélyen múltkor is kaptam egy kis nitrogén-narkózist, aminek a hatására jókat kacagtam. Most úgy néz ki rám jött para tőle. Remek. 35 méter mélyen vagyok, egy hajóroncsban, totál betépve.
Aztán eszembe jut végre, hogy mit kell csinálni: állj meg! A vízben minden mozdulatodnak később érzed a hatását. Minden rúgásnak, minden kapálózásnak másodpercekkel később érkezik az eredménye, így el vagy csúszva saját magadhoz képest. Az egyetlen megoldás: lelassulni! Elkezdek figyelni a légzésemre, észreveszem, hogy már egy ideje kapkodom a levegőt. Beszív, kifúj. Szépen lassan. Körbenéz. Hol is vagyunk? Mi van körülöttem? Beakadhatok valamibe? Szép lassan megfontolom végre minden mozdulatom, és visszaállok egyenesbe. Végre tisztán gondolkozom, és megértem a következő tanítást magamról. Mindig is mindent kapkodva csináltam, ha probléma van azonnal cselekszem valamit, ami sokszor jó, legtöbbször viszont, akkora port kavarok magam körül, mint aznap a víz feneként. A búvárkodás egy nagyítója annak, amit csinálok. Egy emelt szintű szimuláció. Most már értem, ha gond van: megállok és csak lélegzem. Akkor van esélyem egyensúlyba kerülni.

Nem a problémát kell megoldani tehát, hanem azt, hogy ne stresszlejek rajta. Magamat kell megoldani, kioldani. Lenyugodni és utána már megtalálom a megoldást.