Buenos Aires gyermekei

Ezt a posztot mentettem az előző blogról. Egy árvaházban önkénteskedtem Buenos Airesben.

A gyerekek az otthonban jó helyen vannak. Persze, van egy-két nevelésbeli különbség köztem és a nenák között – teljesen nem értem és kiborít például, hogyan lehet elverni egy gyereket azért, mert verekedett… Nekem ez paradox és abszurd. A legrosszabb, hogy szegény Rodrigót hátravitték a spájzba elverni. El tudom képzelni, mennyire félhetett. Ő egyébként a legrosszabb gyerek, ezt be kell látni.

Volt olyan, hogy a játszótéren a mászókáról kezdett nekem mutogatni, aztán mikor mondtam, hogy nem szabad, szimplán leköpött. Nem is tudtam, hogy egy négyéves is képes ekkorát turházni. Szó mi szó, én sem tudok vele mindig bánni, de valami üzletet mindig ki lehet találni: “Ha felveszed a cipőd végre, akkor hazáig lovacskázhatsz a hátamon!” Aznap estére úgy bedurrant a hátam, hogy mozdulni sem tudtam, de a cipőt, azt felvette.

A másik dolog, amit nem értek, az a gyerekek tömése. Mi a halál van akkor, ha a hatéves Luis nem eszi meg ugyanazt az adag kaját, mint a közel százkilós nena? Valószínűleg annyi, hogy Luis nem lesz százkilós. A szabály, hogy addig nem kapnak inni, amíg nem eszik meg az ebédet. Ezt ráadásul pont akkor kellett kitalálni, mikor én a borra sört intelemmel nem törődvén előző este jól betintáztam, így épp borzalmasan másnapos és szomjas voltam.

Miután szerencsésen átpakoltam egy kevés kaját a szomszédomon ülő kisfiú tányérjára, mert a kétéves Mateo épp igényt tartott rá, a kissrác rámnézett, összeráncolta szemöldökét és annyit mondott : “Agua!” Számból a szót, öregem, de – állítólag – addig nincs agua, amíg nem eszed meg. Miután mind a ketten vattát köpve leverekedtük a torkunkon az ételt, végre ihattunk.

Azt hiszem itt lettünk legjobb barátok. Mateónak hatalmas, elálló fülei, kicsit kancsal szemei és hatalmas nagy szíve van. Alig használ még szavakat, de bármit mond, az valami ennivaló. Például ha viszket neki valamije – elég gyakran – akkor azt mondja: pika, ami azt jelenti spanyolul, hogy viszket. Ekkor meg kell dörzsölni a kis tarkóját és megnyugszik. Annyit mondja, hogy pika, hogy elneveztük Picachunak. Ha látom az arcán, hogy el fog törni a mécses (száj legörbül, lebiggyesz, szemöldök “A” alakba vág), akkor csak fel kell kapni megrázogatni, vágni egy-két hülye pofát és már játszhatunk is tovább.

A másik kétéves kicsit nehezebb ügy. Nem tudom, talán nem is akarom tudni, hogy miket láthatott a két év alatt, amíg otthon volt, de Matti minden élőlényt bántani akar. A kutyákat püfföli a könyvben, vadássza a bogarakat, hogy eltapossa őket.

Úgy általában azért az otthonban jól mennek a dolgok, és ahogy mondtam, a gyerekek viszonylag jó helyen vannak. Rajtuk kívül még rengeteg kis csavargó van az utcákon. Hordákba verődve, tetőtől-talpig mocskosan járják az utcákat, rohangálva, sikítozva koldulnak és kukáznak. A rendőrség meg nem csinál velük semmit, pedig akár a mi otthonunkban is van 6-7 hely.

Lehet, hogy nagyot nem tudok változtatni ezen a vilagon, de ha a három hét alatt adok valamit ezeknek a srácoknak, amire emlékeznek, akkor pont úgy fogom magam érezni.