Az egóval harcolók – India 12

Jó 4-5 órás késéssel értem a “pusztító” Siva városába. A riksa csak félútig vitt el, onnan már csak gyalog tudtam menni, le egészen a Gangesz partjára. Ramón, a festő ajánlott egy Muna nevezetű szállást, ami állítása szerint piszkos, de a teraszon fiatalok bandáznak, és nagyon jó a hangulat. Azt gondoltam, ez jó kis hely lesz a szülinapozásra, hiszen másnap ünnepeltem.

A Gangesz partján 84 úgynevezett Ghat van. Ezek szentélyek, amik a lépcső tetején állnak. A lépcső végigfut a folyóparton, és a helyiek ott mosnak, mosdanak, teregetnek, imádkoznak a parton. A lebukó nap fénye az egész partot aranyszínbe öltöztette, beleértve a félmeztelen emberek vizesen csillogó bőrét is. Rögtön éreztem: mágikus helyre csöppentem.

A hatalmas hátizsákkal jól látható célpont voltam az önjelölt idegenvezetőknek, akik egytől-egyig mind azon próbálkoztak, hogy szállást keressenek nekem. Már gyakorlott rutinnal koptattam le őket a 20-30 perces séta közben, mire végre elértem a Narath Ghat-át és a 33. lépcső tetején lévő Muna guesthouse-t. Nem volt se egy tábla, se egy cetli, csak egy kis ajtó, ami alig látszott a mellette lévő szeméthegytől és egy, ami egy lerobbant lépcsőházat takart el. Úgy félig-meddig.

Muna?” – kérdeztem egy arrajárót, mire fentről valaki lekiabált, hogy “Igen, Muna!

A lépcsőházban vaksötét volt. Mint kiderült, Muna a tulaj neve is, és ő maga nagy mosollyal fogadott és azt mondta, 10 perc alatt kitakarít nekem egy szobát. Ezt a 10 percet kihasználva felmentem egy lépcsőn a teraszra. A látvány valóban fantasztikus volt, pont ahogy Ramón leírta: a lépcsők, a Gangesz hömpölygése, a túlpart sivársága. Minden porcikámban varázslatot éreztem.

A földön fiatalok ültek. Próbáltam velük beszélgetést kezdeményezni, de nem igazán sikerült. Nem értettem, pedig mindig mindenki jófej, ha másik utazóval találkozik. A sok kínos csend után végre megnézhettem a szobámat. Mondjuk asszem, a szoba egy kicsit túl előkelő kifejezés ennek a lyuknak a leírására. Nem tudom, mit takarított Muna, hisz a földön még mindig csikkek és használt zsepik voltak, és a döngölt padlón egy matrac, aminek a közepén egy nagy pisifolt éktelenkedett. Ablaka volt meglepő módon, függöny viszont már nem, pedig mivel amolyan körfolyosóra nézett az ablak (meg a Gangeszre), mindenki láthatta, ahogy megesznek a bolhák odabent. Megkérdeztem, mennyi. Erre azt mondta Muna, mondjak egy árat. 100 rupi… Muna hangosan felnevetett és azt mondta, legyen 80 (320 Ft). Hogy miért maradtam ezen a szálláson? Úgy gondoltam, ha nem leszek tetves vagy bolhás, akkor kalandnak és spórolásnak nem rossz.

A pottyantós wc-t egy félig rohadt ajtó takarta el, mellette egy lábmosó. Az volt a zuhany. Lámpa persze nem volt. Remélem azt kitaláltátok, hogy melegvíz sem. Szóval egy kölcsönkért tekerős lámpával sok ügyetlenkedés után lemostam magamról a sleeper osztály (vonat) mocskát.

Egy francia sráccal elmentünk egy slide gitár koncertre, ami egy étterem tetején volt. Nem volt rossz, de ami azt illeti, nekem elég volt belőle fél óra. Lementem enni, meg netezni egy kicsit. Ez hiba volt, mert kaptam egy viszonylag rossz hírt, amitől nem tudtam enni. Nem volt kedvem a kis szobára sem gondolni. Elanyátlanodtam, na. Persze a kötelező ‘nem vagyok boldog’ fejfájás is megérkezett. Viszont azt is éreztem, hogy ennek a zaklatott idegállapotnak köze van Varanasi mágikus mivoltához. Siva ismerkedett velem.

Visszatértem a szállásra, ahol a teraszon éppen tüzet raktak a többiek. Lekuporodtam én is melléjük.

Az egész társaság nekem nagyon furcsa volt. Mindenki rongyokba öltözött, és mezítláb, vagy kis saruban járt. Meg is néztek, amikor zárt cipőmmel és cipzáros felsőmmel beültem közéjük. Folyamatosan szívták a chillamot, a marihuána pipát. Néhányan a homlokukhoz emelték, mielőtt beleszívtak volna és hindu nyelven pár szóval Sivának áldozták betépett állapotukat. Volt, aki nem beszélt, mert csak a saját nyelvét (javarészt spanyolt vagy franciát) ismerte, de volt olyan is, aki beszélt. Jó nagy marhaságokat.

Az egyik francia lány arra panaszkodott, hogy ő azért nem megy abba az étterembe, ahol én voltam, mert túl drága. Én 400 Forintért ettem egy hatalmas menüt. Ha jól tudom, ennyiért Párizsban egy kávét sem kap az ember. Volt olyan, aki szentbeszédet tartott, de a mondanivalójának se eleje, se vége nem volt, épp csak arra volt elég, hogy áttetsződjön rajta, hogy azt szeretné, másnak lássuk, mint aki. Mindenki a Kumbah Mélahról beszélt, de senki nem tudta, hogy miért tartják. Annyit tudtak mondani, hogy mindenki nagyon be van szívva és meztelenül rohangálnak. Ez egyébként a legnagyobb ünnepély Indiában, amikor az emberek elzarándokolnak a Gangeszhez, hogy lemossák a bűneiket. Ezért pucérok.

Olyan társaság volt ez, akik azt mondják, a pénz nem érdekli őket és csak arról tudnak beszélni, akiket nem érdekel a divat, de nem veszik észre, ők is egy bizonyos divat ruháit hordják. Egy soha fel nem vett  és meg nem értett vallás rituáléit végzik és eszméit hangoztatják.

Úgy viselkednek, mint akik legyőzték az egójukat. Szavakkal próbálták takargatni azt, de nem vették észre, hogy pont a szavak mondják el a legtöbbet igaz énjükről. Hogy mások akarnak lenni egy olyan világban, ahol mindenki más, és pont ezáltal lesznek ugyanolyanok. Elfelejtették: vendégek vagyunk. Láthatjuk, talán meg is érthetjük, hogy mi folyik Indiában, de mi nem leszünk ők sosem. Ha elegünk van a koszból és a mocsokból, egyszerűen felszállunk egy repülőre és hazafelé megállunk egy Starbucksban, hogy egy kávéval fellocsoljuk magunkat ebből az álomvilágból.

Azt hiszem, ezért háborított fel a nyugati hippik viselkedése: sosem lehet igazán őszinte az ő szegénységük, sosem lehetnek igazán piszkosak, és ha a ruhájuknál kezdik az átalakulást, akkor sosem fognak megszabadulni attól, amitől annyira akarnak: a nyugati gondolkodásmódjuktól.

Ítélkezem, tudom. Én sem vagyok jobb, ezt is tudom. Lehet, hogy csak nem értem. Mindenesetre másnap kijelentkeztem.

Következő rész: Bori és a békés szülinap

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon