Au revoir! – India 8

A 2-3 órás utazás most nagyon megviselt: hatalmas tömeg, meleg. Ráadásul éhes is voltam. Amikor végre leszálltunk a buszról, elkezdtünk szállást keresni, és mivel nyűgös voltam, nagyon nehezen viseltem a város folyamatos nyüzsgését, a dudálást és a rám izzadó hátizsákot.

Nem akartunk burzsujkodni, hiszen előző szállásunk, a Malayalam Resort  a drágábbik kategória volt (nem kell vészesen sokra gondolni, 3000 Ft volt fejenként, de Indiában ez egy vagyon). Keresztül-kasul caplattunk a városon, de minden guesthouse tele volt. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: kinézzük a könyvből, hova megyünk, riksaszerzés, tárgyalás az árról a sofőrrel, elkavarás a szállásra, veszekedés a riksással, hogy nem annyiban állapodtunk meg 2 perce, mint amennyit kér, recepciós sajnálkozását hallgatva küzdés a ‘híd alatt fogunk aludni’ érzéssel, és kezdődhet az egész elölről. Az indiaiak nagyon furcsán tudnak viselkedni. Az egyik recepcióst pl. kérdezgettük, hogy hova menjünk, tud-e valami mást ajánlani, ha már az a hotel teli van. Elkezdett bólogatni és hümmögni, mondott valamit a riksásunknak, felpattant a robogójára és elhajtott. ‘Lejárt a munkaideje’ – magyarázta a sofőrünk, amikor nem értettük a helyzetet.

Miután megnéztünk egy olyan szobát, aminek ablaka sem volt, és csak egy neonlámpa világította be a koszos helyiséget, ráböktünk egy sorra a könyvben: Astramudi villas – megint csak nem a mi árkategóriánkba esett, de úgy döntöttünk, hogy megnézzük.

Eyal rám bízta a döntést és be sem jött, mert tudta, hogy nekem nincsenek olyan anyagi tartalékaim, mint neki. Amikor megláttam a pálmafákról lógó függőágyakat, meg a hatalmas szobát hajtogatott törülközőhattyúkkal, már tudtam, hogy nem mehetünk vissza az ablaktalan cellába, amit ajánlottak. Útitársam már telefonon beszélt a főnökkel, és 2 perc alatt lealkudta 2000-ről 1500-re a szobát. Nem mondom, jól jön egy férfi a háznál.

Másnap reggel kimentünk a halpiacra, ami közel volt a szálláshoz. Azt hiszem, ezen a piacon mi voltunk az első fehérek. Nagy szeretettel és csupa érdeklődéssel bámultak ránk. Eyal tetszett is a helyi asszonyoknak, úgy viháncoltak a magas külföldi közelében, mint a tinilányok. Nem is néztük a halakat, folyamatosan beszélgettünk a helyiekkel.

Délután a kikötőben egy teljesen másfajta halpiacra találtunk. A mólókon összegyűlnek az emberek jócskán betintázva, és a halászok egyesével dobják ki a halakat, amire a tömeg ráveti magát, és egymást túlüvöltve, hadonászva kiabálják be az árat. Én egy kicsit messzebbről figyeltem az eseményeket, amíg Eyal közelről próbálta elkapni a jobbnál jobb pillanatokat a fényképezőgépével. Egy fickó, aki előzőleg cigit kért tőlem egyfolytában bámult, és hiába fordultam el, utasítottam el tekintettel, nem hagyta abba, de egyre közeledett. Félelmetes volt, mert egyértelműen rosszat akart. Én egy babával próbáltam magam lefoglalni, mire Eyal végre visszajött, és szóltam neki, hogy baj van.

A fickó nagyon sokáig követett minket, de a helyi gyerekek körbeálltak és nem engedték, hogy közelebb jöjjön. Nagyon furcsa volt, hogy kiskölykök védtek be minket. Az egyik aztán be is invitált magához, ahol épp a nővére esküvőjére készült a család. Kaptunk egy teát, és beszéltünk két szót az apával, aki büszkén újságolta, hogy milyen fantasztikus párt talált a lányának. “Érdekházasság?” – kérdeztük, mire a férfi félig sértődve válaszolt: “Hát persze!” Ekkor értettem meg, hogy a szerelmi házasságok itt botránynak számítanak.

A délutáni függőágyban alvós szieszta után egy vallási ünnepélyre mentünk, ahol díszbe öltöztetett gyerekek és elefántok vártak ránk. Ez elég hálás fotótéma volt, ráadásul a büszke szülők tucatszámra hordták a gyerkőcöket hozzánk fotózásra. Némelyikük szégyenlősen, mások felvágósan kérdezgették, hogy honnan jöttünk. Ennek a beszélgetésnek általában hamar vége is volt, amikor azt mondtam, Magyarországról. Végül annyian jöttek hozzánk fotózkodni, hogy egyszer azt mondtam az egyiknek, “No-no, te már voltál!” Ekkor hangosan felnevettünk, hogy mekkora mázlink van azért ezekkel az emberekkel. Az ünnepély hatalmas dobszóval indult, a nők és gyerekek virággal a kezükben sorfalat álltak. Majd később, amikor már a fúvósok is csatlakoztak hozzájuk, elindult a menet, amit a két díszbe öltöztetett elefánt zárt. India meseország.

Egy kislánnyal örök barátságot kötöttem.

Aznapra még egy programunk volt: a mozi. A guesthouse tulajdonosa, Joseph csatlakozott hozzánk. A lányok és a fiúk külön sorban álltak, így lévén, hogy a női sorban nem volt senki, én vettem meg a jegyet. Pont a film kezdetére értünk be, és mivel az ülések nincsenek számozva, csak nagyon nehezen találtunk helyet. Érdekes volt, hogy a villanyt csak a film kezdése után 20 perccel kapcsolták le. Errefelé a mozizás igazi közösségi szórakozás. Az emberek poénokat kiabálnak be, fütyülnek, tapsolnak. Nagyon kis vidám. A filmet, mivel malayalam nyelven volt, nem annyira értettük, de annyit ki lehetett venni, hogy két különböző vallású indiai szeret egymásba. Az, hogy legyőzik-e az akadályokat, nem derült ki, mert 30 perc után leléptünk.

Másnap eljött az idő, hogy elváljunk. A reggeli órákat csöndben töltöttük, a riksán is szótlanul zötykölődtünk. Szerintem mindkettőnk előtt ugyanúgy peregtek az elmúlt 2 hét eseményei és a kimondatlan szavak. Az állomáson kezdődött a zűrzavar, sorban állás, peronok megtalálása, vonatindulások, lökdösődés. Mégis minden hangtalan volt, ahhoz képest, ami belül zajlott. Kiderült, hogy van olyan ember, akivel jobb utazni, mint egyedül és ez eléggé összezavarta a maradék egy hetem terveit. Elkezdtem félni. Azt pedig nagyon utálom.

A vonatunk egymás mellett állt: ő északra, én délre mentem. Az utolsó pillanatig húztuk, de mikor eljött az idő gyorsan és szorosan megöleltük egymást. Goodbye – mondtam, és próbáltam egyben tartani az érzelmeimet. Válaszul megcsókolt és biztatóan azt mondta: Au revoir, my Bori. 

Az elinduló vonatom ablakából néztem, ahogy a dél-indiai vonatállomás összetöpörödik, és még ezt a nagy embert is összenyomja a távolság. Ekkor láttam utoljára.

Tudtam, a hirtelen jött melankóliával hamar meg kell birkózni. Egyedül maradtam, és így utólag visszanézve, a java még hátra volt. De az kétségtelen, hogy életem legjobb randija volt az első két hét Indiában.

Következő rész: A másik oldal