A zöld ezer árnyalata – India 5

Reggel 7-kor találkoztunk a guest house teraszán, hogy Munnarba induljunk.

A meglepően gyors riksa-komp kombinációnak köszönhetően hamar a helyi távolsági buszon ültünk, aminek nincsen szélvédője, de legalább így szellős is. Mi hátul ültünk, én az ablaknál… vagyis a helyénél, Eyal pedig mellettem fogta fel az idegen férfiak izzadságát.

DSC_1954

Munnar egy csendes kis falucska, ahol éppen csak egy-két ház van, meg egy hotelsor. Hamar találtunk kedvünkre való szállást – melegvízzel (ez volt az első hely, mióta Indiában voltam, ahol ez nem csak marketing szöveg volt). Persze ez sem volt tökéletes: melegvíz nem jött a zuhanyból, csak a lábmosóból. De! Volt egy felmosóvödör, amiben összefoghattad a meleg vizet és locsolhattad magad egy kisebb edénnyel. Istenemre mondom, soha olyan jót még nem fürödtem! :)

A szállás elfoglalása után riksába pattantunk és felmentünk egy kilátóhoz. Ez egy röpke 5 órás utazás. A poros utat mindenhol teabokrok szegélyezték, amik úgy néztek ki, mint az élére vágott sövény. Lebilicselő volt. Ameddig a szem ellátott, a zöld ezer árnyalatában pompáztak a hegyek.

DSC_20761

DSC_2164

Aznap este megérkeztek Liam barátnői, 2 német és egy angol csajszi. Azoknak mondom, akik félteni szoktak az útjaimon, hogy ezek a lányok 18-19 évesen vágtak egyedül neki Indiának és minimum fél évet utaznak. Szóval, ahogy megjöttek, mi előre mentünk az étterembe rendelni nekik is, amíg elrendezkednek a hotelben.

Mivel a világítás az utakon elég gyatra, csak tapogatózva sikerült eljutni a Lonley Planet (a.k.a. Biblia) által javasolt étterembe, ahol tíz perccel kilenc előtt kitessékeltek minket, mondván, hogy záróra. Elég sokáig keresgéltünk, amíg végre 50 rupinyi riksaút után beültünk valahova. Ott azt mondták, hogy három fajta étel van, azt kérhetünk. Mondtuk, hogy még várunk három embert, erre a vendéglátós megvetéssel ránk nézett és rögtön össze is szedte a menünek csúfolt lapokat. Kilenc után valamivel reményt vesztve rohantunk a következő helyre, ahol szintén azzal fogadtak, hogy csak két fajta kaja van: fél terryaki csirke és egész terryaki csirke. Szerintem ez mondjuk egy fajta, de nem álltam neki kötekedni. Közben a lányok is befutottak és Eyal átvette a főnök szerepét, hiszen gyorsan kellett döntést hozni, még mielőtt kitalálják, hogy elfogyott minden. A lányok és Liam csiviteltek, amíg mi próbáltuk elmagyarázni a tulajnak, hogy 3 db egész csirkét szeretnénk. Ennek véleményem szerint két perc alatt le kellett volna zajlania, de ez itt India, kéremszépen. Kézzel-lábbal próbáltuk elmagyarázni, hogy azt kérünk, ami van. Végül jött a tipikus fejmozgatás. Nekem egyátalán nem volt egyértelmű, hogy micsoda ez és hogy mit jelent… Igen? Nem? Talán? Menjek a fenébe? – de mint kiderült, a head bow igent jelent. Szóval 10 perc alatt sikerült megkapnunk az igen jelet. Aztán jöttek a következő kérdések: innivaló? Porota? Naan? Rizs? – Miért nem csak csirke van? – Erre a főnök kinyitotta a menüt és végighúzta rajta a kezét mosolyogva, mutatva, hogy mi az, amit még kérhetünk. Gyakrolatilag mindent.  Én ekkor már vinnyogtam a nevetéstől meg az éhségtől. Eyal egy pillanatra belenézett a menübe, hogy mit válasszon. Ekkor szóltam rá, hogy szerintem ne próbálja meg erőltetni ezt az amúgy is törékeny komunikációs csatornát a pincér és köztünk. Maradt a rizs és a csirke, vízzel.

Másnap egy rémálom odavágta a hangulatom, és egyedül akartam lenni. Régi lidérceim látogattak meg. Emberek, akiket el kell engednem, de nagyon nehezen megy. Jobbnak láttam leszámolni ezekkel a démonokkal, így beültem egy riksába, betettem a fülembe a fülhallgatómat, és egész nap a teaföldeket jártam. Zuhatagoknál álltunk meg egy kicsit felfrissülni, kis falukban kávézni egyet. Az egyik ilyen faluban hangos dobszóra lettem figyelmes. Nagy tömeg közeledett felénk, elöl gyerekek ugráltak. “Karnevál!” -gondoltam én, de aztán megláttam a sarlót és kalapácsot ábrázoló zászlókat. “Ezek kommunisták. Tyű! Hát senki nem mondta nekik, hogy ez már máshol sem jött be?” Mikor felálltam, hogy csináljak egy-két fotót, a helyiek rámförmedtek: “Ül!” “Oké-oké, komcsikat nem fotózunk.” A nagytéren még 3 óra múlva is ment a szónoklás. Igazi időutazás!

Az állatrezervátum, ahova az utam vezetett, egy nagy turistacsapda volt. 200 rupiért 2 órát nyargaltam az erőben kis szandálban, azt remélve, hogy egy elefántcsordának majd épp a mi társaságunkra van szüksége. Elvittek egy barlangrajzhoz, ahol büszkén mutogatták a 150 éves firkálmányokat. Igen, százötven.

Na mindegy. Hazafelé jól éreztem magam, találkoztam egy csomó majommal és nagyon kedves zarándokokkal.

Estére már ismét happy-Bori hangulatban tértem vissza a tetőn iszogató társasághoz. Gyors vacsi, aztán lefeküdtünk, mert másnap korán kellett kelni a busz indulása miatt. Meg egyébként is. Indiában nem sok mindent lehet csinálni este 9 után.

 Következő rész: Az örök gyerekek Seholországban.