A nemzeti-önbizalomról

Minden utat kétszer élek meg. Először, amikor átélem, és utána amikor megértem. Tudtam, hogy a NomadCruise-ban van még egy történet, amit meg akarok osztani veletek, de csak most esett le, hogy miről szólt számomra ez az út: a magyarságomról.

Nemrég alakítottam ki azt a nézetet, hogy az, aki nem utazik olyan, mintha tükör nélkül élne. Ezt nem csak puszta önismeretre értem, hanem a nemzetiség tudatra is. Nehéz bármihez is hasonlítani a magyarokat addig, amíg az ember nem hagyja el a határt, vagy csak Európába merészkedik ki. Sokat megértettem az országunkról akkor, amikor elindultam utazni. Rájöttem, hogy minden országban vannak olyan dolgok, amiket eltanulhatnánk, és bizony olyanok is, amiket mi jobban csinálunk.

Ahogy elkezdtem más nemzeteket megismerni, úgy ismertem meg a sajátomat is.

Egyre inkább kiborultam azon, amikor valaki azt az – egyébként sokat mondogatott – mondatot használta: “mert bezzeg külföldön már nem így megy….”. A külföld ebben az esetben egyenlő Nyugat-Európával.

És egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem az országunkkal van baj, hanem az önértékelésünkkel. Félre ne érts, nem azt mondom, hogy mi vagyunk a legfaszább ország a világon, hanem azt, hogy nincs olyan, hogy legfaszább ország. És olyan sincs, hogy mi egy kis béna ország vagyunk. Egyik állítás sem állja meg a helyét.

Azt gondoltam, hogy az én nemzeti önértékelésem ezzel a helyére is került.

Aztán felszálltam a hajóra…

Még a hajó indulása előtt kerestek előadókat, és mivel otthon elég sok előadást tartottam, gondoltam benevezek egyre. Elküldtem az összefoglalóját a “Bakancslista” című beszédemnek, amit cégeknek szoktam megtartani. Meglepődve olvastam Lina, a programszervező hihetetlenül lelkes válaszát. Azt hittem, hogy copy past-telt válaszról van szó, de amikor megérkeztem a hajóra, ő rögtön odajött köszönni, és áradozott róla, hogy milyen jó, hogy beszélek majd. Én még mindig azt gondoltam, hogy csak megjátssza magát ( Jaj, Bori és az előítéletek). Fel sem merült bennem, hogy tényleg várja a beszédet.

Kiderült, hogy én leszek az utolsó beszéd az egész konferencián. Már le is tettem róla, hogy bárki eljönne, hiszen öt nap konferencia épp elég lesz mindenkinek.

Ahogy teltek a napok, egyre kisebbnek éreztem magam. Egyre inkább megkérdőjeleztem a helyem az előadók között. “Hiszen itt már mindenki utazó!” Sőt, mi több, a legtöbb ember már cégeket húzott fel, és folyamatosan úton van. Arról nem beszélve, hogy őket nem kell álmodásra buzdítani, ők “külföldiek”, nem magyarok.

Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Lina azért tett be a programba, mert nem volt más jelentkező. Vagy a változatosság miatt,  a “PC” konferencia jegyében, hogy legyen egy közép- (vagy kelet – nézőpont kérdése) európai is.

És elérkezett az én pillanatom…

Előtte kimentem a fedélzetre egy cigire, ahogy szoktam minden előadásom előtt. És ahogy minden előadásom előtt, most is kemény beszélgetésbe kezdtem magammal. Megbeszéltük – én és én -, hogy a lehető legtöbbet fogom kihozni ebből a beszédből, úgy, ahogy mindig szoktam. Elmesélem a történetem. És lehet, hogy csak a három legjobb barátom fogja végighallgatni, de akkor is letudom. Ráadásul jól.

Kiálltam a színpadra és belekezdtem. A következő pillanat, amire emlékszem az, hogy szinte mindenki ott van. Mindenki árgus szemekkel hallgatja, amit mondok. Nevetnek a vicceimen, pedig angolul beszélek. Aztán megint sötétség, és a következő pillanat, amire emlékszem, hogy leteszem a mikrofont, és többen megindulnak felém. Egy lány odalép hozzám, megölel, annyit mond, köszönöm, és elsírja magát. És jön a következő, és ő is sír.

A fejemben pedig azok a gondolatok repkednek, hogy mi az istent mondhattam az elmúlt egy órában, hogy itt bőg mindenki. Máig nem tudom megmondani. De az biztos, hogy a gratulációkat napokig kaptam még. És ami a legfontosabb: többen azt mondták, hogy megírták a bakancslistájukat még aznap.

Kellett jó pár nap, amire ráeszméltem egy jó nagy hazugságra, amiben eddig éltem. Sőt! Többre is. Az egyik, az, hogy semmivel sem vagyok kevesebb vagy több, azért mert magyar vagyok.  

A másik pedig az, hogy hiába gondoltam azt, hogy engem már nem érint a nemzeti kishitűség, ott volt bizony bennem is. Az a jó, hogy ez nem genetika. Ez egy tanult viselkedés. Egymást tanítjuk arra, hogy mi nem érünk semmit. Igen, mi magyarok. Az olyan mondatokkal, hogy “bezzeg külföldön”, meg, hogy “tipikus magyar”. Félünk. Igen, félünk attól, hogy nem vagyunk elég jók ennek a világnak.

És félünk attól, ha nem mondjuk ezeket, akkor az egyenesen azt jelenti, hogy öntelt nacionalisták vagyunk. Azért ne essünk át a ló túloldalára sem. Persze sokan gondolják azt is, hogy Magyarország a világ közepe. De a privát véleményem az, hogy az is pusztán csak az egészségtelen önértékelésnek köszönhető.

Amint sikerült felengednem egy kicsit, és levetkőzni a kisebbségi érzésem, pontosan ugyanúgy viselkedtem, mint bármilyen társaságban. Nagyon emlékeztetett az egész egy osztálykirándulásra, én pedig saját magam emlékeztettem eléggé a tini-Borira. Megvolt a két-három legjobb barátom a hajón, de egy idő után, minden kis klikkel jóban voltam. Aktív tagja voltam a csoportnak. Az aki, minden hülyeségben benne van, aki szervez, új ötleteket dob be. Én sem néztem, hogy ki honnan jött és a ők sem, arra voltak kíváncsiak, hogy mi a fővárosa Magyarországnak. Rám voltak kíváncsiak. És szerencsére, végül sikerült megmutatnom magam.
A képeket köszönöm: Denisa Mihaela-nak.