A Balaton nem csak lángos és vizibicikli

Két hete összepakoltam a hátizsákom, megtankoltam a 28 éves kocsimat, Bömbit, és új útra indultam: azonban most nem mentem nagyon messzire. Új utam célja: egzotikumot találni a Balaton környékén. Be kell vallanom, hogy az ötlet nem az enyém volt. A NESCAFÉ keresett meg a kihívással. Összeállítottak egy élménytérképet “NESCAFÉ <3 Balaton” kampányukban, amin olyan helyek vannak, amiket nem biztos, hogy akár mi, magyarok ismerünk, pedig lehet, hogy megéri.

Mint tudjátok, kevés céggel dolgozom együtt, de annyira izgalmas listát küldtek el a feltérképezendő helyekről, hogy nem tudtam ellenállni, és igent mondtam a két napos kalandra. Saját magamnak feltett kérdés erre az útra: tud-e annyira lázba hozni Magyarország egyik leglátogatottabb térsége, mint mondjuk Kambodzsa. Illetve, hogy ér-e akkor is kaland, ha szoros időbeosztás alatt meg kell néznem öt, előre eltervezett helyet, és nincs helye a spontaneitásnak.

Szovjet szellemváros – Szentkirályszabadja

Mintha csak tudta volna az ég, hogy épp egy elhagyatott helyre tartunk, gyorsan összegyűjtötte a felhőit, hogy jobb hátteret szolgáltasson a szellemvárosnak. Lassan hajtottunk be a két gumiabroncstorony között, ahol a zöld bokrok közül szép lassan előbukkantak a lakótelepekről már jól ismert, ám teljesen üres épületek. Szó nélkül, ám adrenalin ittasan hajtottunk végig az első utcán, ahol végül leállítottuk a motort, és először csak füleltünk a kocsiban.

Van valami abban a csendben, ami egy városi élet zaját foglalja el.

Bepakoltunk a hátizsákunkba: egy termosz forró víz, kávé, kis hangszóró, és elindultunk bevenni a a várost. Hamarosan annyira bezsongtunk ettől az utópisztikus látványtól, hogy úgy rohangáltunk a városban, mint két kamasz a vidámparkban. Átküzdöttük magunkat a bokrokon, hogy elérjük az egyik ház bejáratát. Bent már se ablakok, se ajtók, de még mindig lehet érezni a levegőben, hogy itt bizony laktak annak idején.

A hatvanas években épült laktanyában nem csak az orosz és ukrán katonák éltek, hanem családjaik is, és egy teljesen működő kisvárost építettek fel, boltokkal, óvodával és színházzal.

Ez utóbbit mi is megtaláltuk, és minden kétséget kizáróan ez lett a kedvenc helyünk a városban. Ebben az épületben még erősebben lehetett érezni, hogy milyen volt itt annak idején az élet. Szinte azonnal láttam a szemem előtt, ahogy a katonák megérkeznek a kísérőikkel egy-egy előadásra, lelki füleimmel hallottam a tapsot. Ahogy felfedeztük az épületet, rábukkantunk egy teraszra, ahonnan jól látszott a többi épület. Itt letáboroztunk, elővettünk egy kis forróvizet. Na már most. Igen, nyilván mivel egy együttműködésről volt szó, ez a lépés kihagyhatatlan volt számomra, DE… innentől kezdte ezt bevezetem. Olyan jó leülni valahol és meginni egy kávét, egy olyan helyen, ahol egyébéként nem innál. (Ergo nincs kávézó.) A két nap alatt ez már egy kis ceremóniává vált. Ahogy megérkeztünk valahova, elkészítettük a kávénkat, és szépen lassan elkortyolgattuk. Pontot tettünk az i-re ezzel a kis szertartással.

 

VassMandula – Káptalan

Nem kellett sokat mennünk, hogy megérkezzünk a következő címre. Egy helyi őstermelőt látogattunk meg mandula vásárlás céljából. Ahogy megtaláltuk a címet, kicsit zavartan vakartuk a fejünket. Itt aztán se bolt, se cégér, csak egy nagyon kedves és kíváncsi németjuhász, aki pontosan annyira összezavartan nézett minket, mint mi őt. Többször is ellenőriztük: ez az a cím. Ez az a hely. A csöngőre nem jött ki senki, így már épp feladtuk volna, amikor mellettünk valaki bement a kapun. “Elnézést, a VassMandulát keresem. Jó helyen vagyok?” Igen, mindjárt kiküldök valakit. Egy perc múlva egy fiatal anyuka jött ki elénk, aki szabadkozott, hogy a gyerek most kelt fel, és nem tudott korábban kijönni. Én még mindig nem értettem, hogyan lesz ebből mandula. Elmondtam a hölgynek, hogy mi manduláért jöttünk, ő pedig azonnal betessékelt minket egy kávéra. Én pedig az állam kerestem a földön. Itt vagyok teljesen idegenként, és ő pedig a gyereketetés közben megvendégel engem. 


Mint kiderült, a VassMandula nem egy bolt, hanem egy termelő, és a portékáikat- mandulavaj és -liszt, pörkölt mandula- a közeli piacon, Káptalanon árulják vasárnaponként. Szóval így csöppentem be véletlenül egy idegen barát konyhájába, és azonnal felírtam magamnak a tanulságot: az emberek itthon is barátságosak. Úgy beszélgettem ezzel a kismamával, mintha csak egy barátnőm lenne. Elmesélte, hogy Pestről költözött le, és most segít a férjének a gazdaságban. Több mint négy hektáron termelnek mandulát. Útravalónak pedig egy adag mandulaliszttel ajándékozott meg.

A révfülöpi kertmozi

Kicsit kifáradva érkeztünk meg a kertmozihoz, de szerencsére itt már sok dolgunk nem volt. Nem gondoltam volna, hogy ez a mozi majdnem ugyanolyan időutazás lesz, mint a szellemváros volt. Ez a mozi a strand területén van, ahol a szemfüles büfés a film kezdéséig nyitva tart, így be is lehet vásárolni nasival a filmre. A sárga kis bódénál lehet megvenni a jegyet, amit szerintem még egy évtizede nyomtak. A jegy mellé pedig be is fújhatod magad egy kis szúnyogriasztóval, mert ugye a film szürkületkor kezdődik. A tóparton.

Ahogy a film elkezdődött, hátraosontam pár fotót csinálni. Mikor láttam, hogy a jegyszedő rám pillant, gyorsan megnyugtattam, hogy nem lopom épp a filmet, csak a cikkemhez készítek kísérő anyagot. Ahogy beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy mozi tulajdonosával állok szemben. Igen, ő szedi a jegyet. Elmesélte, hogy 2003-ban kezdte, anno még analóg technikával. Azóta minden nyáron nyit, és szezonban szinte alig lehet egy gombostűt leejteni. Nem is csoda. Olyan hangulata van annak, ahogy összekucorodnak a párok a kis kék székeken, felettünk a csillagok, mellettünk a Balcsi. Na ez sem jutott volna eszembe, ha nem kapom meg ezt a listát. És milyen kár lett volna. Csak egy dolgot kérek egyszer majd a moziktól: ne féljenek a feliratos filmektől.

A  Vadlánik barlang

Másnap egy gyors ebéd-reggeli után készen álltunk egy kis túrára. Az erdő lábán le lehet tenni a kocsit, majd onnan egy kisebb erdei séta után elérjük a barlangot. Nem szeretnék senkit becsapni: ez a barlang nem egy nagy durranás. Persze biztos az természettudományi szempontból: a falban lévő üreget a szél vájta ki, de úgy három perc után meg lehet unni. Még jó, hogy volt nálunk kávé, így megvolt a jutalom a túráért:)

 

Szóval azt ajánlom, hogy csak a barlangért ne induljatok neki, de ha tovább mentek az ösvényen, egy kilátóhoz értek, és így izgalmas lehet beiktatni a barlangot is.

A Köröshegyi levendulás

Már csak egy feladat volt, amit le kellett húzni a listánkról: megnézni az egyre híresebb levendula gazdaságot. Elvileg egy óra alatt meg tudtuk volna tenni az utat, ha Bömbi nem gyullad ki az M7-esen. Először csak a szagot éreztem. Kérdeztem a barátomat, hogy vajon ez az égett szag belőlünk jön-e. Mire teljes nyugalommal mondta: igen. “És az nem baj?” – kérdeztem kevésbé nyugodtan. “Hát, ez vagy a fék vagy a kuplung vagy pedig a váltó. Mind a három működik, szóval nagy baj nincs.” Azért eldöntöttük, hogy megállunk egy benzinkútnál. Tipp: égő autóval ne álljatok meg benzinkútnál. A kocsiból egy pillanat alatt ömleni kezdett a füst, így a leállósávban nyitottuk fel a motorháztetőt. Nem mondom, hogy lángolt a motor, de füstölt, az tuti. Én már elkezdtem búcsúzni Bömbitől, amikor sikerült eloltanunk vízzel a füstöt.

Így mentünk egy kört a helyi szerelőhöz (nem kínált meg kávéval, ami miatt azért egy kicsit neheztelek), de rájött a problémára, mi pedig így még időben odaértünk a mezőre Bömbivel.

A Levendulás 6-ig 1000 Ft-ért látogatható, utána fotójegyet kell váltani, 6000 forintért. Már mindent kezdtek bezárni, mire befutottunk 17:55-kor, de még sikerült bekönyörögnünk magunkat az olcsó jeggyel.

Szerencsére.

A levendulás holtversenyben végzett a szellemvárossal. Olyan erős vizuális élmény, hogy nehezen lehet elhinni, hogy ez a való világ. Szemkápráztató a lila levendula-rengeteg. Akármerre néztem, csak tökéletességet láttam. A méhek szorgosan zümmögtek körülöttünk, háttérben visszaintegetett a Balaton, a mező közepén álló fácska pedig épp olyan tökéletesen görbül, ahogy azt ember sosem tudná megalkotni. Eredetileg csak húsz percet szándékoztunk itt lenni, de olyan csoda ez a hely, hogy még az éhségünk sem tudott minket innen elcsalogatni egy óra elteltével.

 

És ez csak egy séta volt: milyen lehet itt jógázni, vagy jazz koncertet hallgatni? Mert ilyen programokat is szerveznek. Szóval úgy néz ki, ide még visszatérek nem is egyszer. Milyen jó, hogy ez pont nem egy másik kontinensen van. :)

Két nap, öt program és megannyi élmény, én pedig megtaláltam a válaszokat: az utazó nem attól utazó, hogy világgá megy, hanem hogy megtalálja a kalandokat, bárhol is vannak.