A másik oldal – India 9

Miután összeszedtem magam a kiejthetetlen nevű Thiruvananthapuram városban, visszarepültem Delhibe, hogy onnan még aznap levonatozzam Agrába, a Taj Mahalhoz. Minden ki volt már számolva: egy hetem volt arra, hogy megnézzem a Taj Mahalt és eljussak Varanasiba, ahol a Gangeszen szülinapozom.

A reptéren megváltottam előre a taxi jegyem, a kormány által felügyelt bódéban. A srác, akinél fizettem, nem csak engedményt adott, de a telefonszámát is, hátha bajba kerülök Delhiben. Bódultan Dél-India kedvességétől, ez még csak meg sem lepett. Gondoltam, mindenki vigyáz itt rám.

Amikor kimentem a hetes számú pillérhez, ahol az előre fizetett taxik várják utasaikat, megszólított egy ember, hogy taxira várok-e. Azt mondta, ő a sofőr. Kivitt az út szélélre, ahol elkezdett telefonálgatni. Valahogy nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatban, de nem tudtam biztosan, hogy jók-e a megérzéseim.

Amikor megérkezett a kocsi, megnyugodtam, hisz olyan autó volt, ami hivatalos taxinak tűnt. A csávó kiszállította a sofőrt és ő ült be a volán mögé, viszont mély megdöbbenésemre, amikor már bent voltam a kocsiban, az eredeti sofőr is beszállt az anyósülésre. Na, ekkor kezdtem el nagyon aggódni. 2 férfire egy kocsiban semmi szükségem.

A nagyobbik, aki a reptéren leszólított, végig arról beszélt, hogy amióta a megerőszakolós botrány volt Delhiben, mindenhol demonstrációk vannak, és teljes a káosz a városban. Azt mondta, őt is megbüntetik, ha olyan helyen tesz ki, ahol bajom eshet. Megnyugtatott a tény, hogy ilyen nyíltan beszél erről és az is, hogy a másik embert kitettük valahol 20 perc után. A fickó viszont folytatta:

“Te, figyelj, az állomáson most hatalmas a kavarodás, késnek a vonatok, vagy nem is indulnak, azt tudod, ugye? Nagy a köd.”

Olvastam arról, hogy mindenképpen meg akarják majd akadályozni, hogy az állomáson eljussak a jegyirodába, szóval erre illedelmesen válaszoltam, hogy azért csak vigyen arra az állomásra. Erre megint elkezdett magyarázni a nemi erőszakokról, ami mostanában történt. Azt mondta, hogy ha az állomásra megyek, engem is biztos elkapnak. Még mindig ellenkeztem és bízva inkább a könyvben, mint ebben az emberben, skandáltam, hogy az állomásra akarok menni. Ekkor hirtelen hátrafordult és agresszívan azt mondta:

“Azt akarod, hogy megerőszakoljanak?!”

Hát erre nem igazán tudtam mit mondani. Nem, persze, hogy nem. Azt mondta, elvisz egy utazási irodába, ahol ugyanazon az áron vehetek meg mindent, mintha az állomáson lennék. A kormány a turisták részére állította fel, hogy biztonságban vehessenek jegyet.

Az iroda kellemes hangulatú volt, nem úgy az ügynök. Épp kajált, amikor megérkeztünk. A kényelmesen berendezett, ám kicsi irodában az asztala mögött, dagadt borotválatlan arcáról csöpögött vissza a vörös massala szósz a műanyag dobozkába. Fölnézett a kócos szemöldök alól és csámcsogva rám horkant, köszönésféleképpen. Mikor nagy szuszogás, zihálás és hümmögés közepette lenyelte a falatot, egy elgyűrt szalvétával egyesével letörölte az ujjairól a zsírt, úgy, hogy a többi négy ujját mindig kecsesen eltartotta.

“Miben segíthetek?” – kérdezte magára erőltetett kényszermosollyal az a arcán.
Elmondtam az útitervem, ő pedig mereven figyelt a szeme felett növő bokor mögül.
“Everything is possible.” – mondta. Na, ez az én hozzáállásom!

A taxisom mögöttem ült. Kaptam egy kis teát, miközben az ügynök megnézte a jegyeket a rendszerben, és nagyon csóválta a fejét. Nincs jegy sajnos, de ha a kormány által adott csomagot választom, abban benne van a szállás is, és akkor vehetek jegyet. Kérdeztem, hogy az mennyibe kerül, de a választ megtagadva, lihegve ki-be rohangált az irodába. Végül közölte, hogy 24 700 rupit kellene kifizetnem. Persze ezt eszem ágában sem volt kifizetni neki.

Az iroda falai nagyon vékonyak voltak, és én meghallottam, hogy 2 másik turistalány is van itt. Átmentem hozzájuk, hogy megtudjam, voltak-e már a vonatállomáson. Azt mondták, őket sem vitte oda a taxi. Akkor már erős volt a gyanúm, hogy nagyon nem stimmel itt valami, és ezt el is mondtam nekik. Erre azonnal berontott az ügynök és elkezdett velem kiabálni, hogy miért feltételezek róla ilyeneket. Hogy idejövök az országába és megvádolom, amikor ő csak segíteni akar. Mint a kislányok, akiket leszidott a tanár bácsi, úgy ültünk vissza az asztalhoz.

A faszi egy új árral állított be: 17 000. Erre azt mondtam, nagyon kedves, de megnézném azt az állomást inkább. A lányokkal megbeszéltük, hogy megyünk együtt, de a két taxis nem engedte, hogy egy kocsiba üljünk, így végül az volt a terv, hogy az állomás előtt találkozunk. Ahogy beszálltak a kocsiba szem elől vesztettem őket, ma sem tudom, hogy mi lett velük.

A sofőröm direkt negyvennel ment, hogy esélyem se legyen elérni a vonatot. Azt mondta, hogy nem fogok találni jegyet, hülyeséget csinálok. A pumpa egyre jobban ment fel bennem, de nem szóltam semmit, csak imádkoztam, hogy menjen gyorsabban. Végül kitett ott, ahol elvileg a jegyváltó iroda van, majd hátrafordult és azt mondta, “200 rupi lesz”. Na, itt elszakadt a cérna, hiszen már kifizettem előre az utat a reptéren. Mondtam, hogy ezt nagyon gyorsan felejtse el, mire ő azt válaszolta, hogy de hát ő várt egy órát rám az irodában. Na, asszem ennél a mondatnál vetkőztem le minden nyugati nőiességemet, és elkezdtem vele torokból kiabálni.

“Ki mondta, hogy oda vigyél? Ki kérte, hogy várj meg?! Annyi volt a feladatod, hogy a reptérről ide hozz, de még azt sem voltál képes megcsinálni!” – persze ezt megfűszerezve sok ‘fuck’-kal és ‘shit’-tel.

Teljesen felpakolva és felpaprikázva sétáltam be a jegyirodába, ahol egy bácsi segített kisilabizálni a 6×2 méteres tábláról, amire Arial 10-essel írtak, hogy mikor indulnak a vonatok. Azt aztán fel kellett írni egy formanyomtatványra. A számát, indulását, érkezését, mindent. A bácsi mindent nyomott fejből. Aztán megmutatta, hol tudom a nyomtatványt jegyre váltani. Éljen a bürokrácia!

Elindított balra a főúton. Gyanús volt, miért kell megint a városban kóborolnom, azt hittem, már az állomáson vagyok. Azt reméltem, végre az állomásra tartok. Meleg volt, szomjas voltam, vágott a cipőm, nyomott a hátizsák, meg a forgalom folyamatos lüktetése. A könyv azt írta, hogy ne hagyjam, hogy bárki megakadályozzon abban, hogy az első emeletre felmenjek. Végre megtaláltam egy házikót, amire az volt írva, hogy ‘first floor’. Gyanakodva megkérdeztem az arra lézengőket, és mindenki rámutatott: oda kell menned. Felcaplattam a szűk lépcsőkön, és ahogy felértem, a hely ismerős berendezéssel és még ismerősebb mosollyal fogadott. Rövidesen jött a szokásos mondat is: nincs jegy, de van egy csomag, ami magában foglalja a szállást is… na itt álltam fel és csak annyit mondtam a ripacsnak: “Fuck you!”

Kétségbeesve mentem ki megint az utcára. Nem hiszem el, hogy nem találok meg egy pályaudvart! Úgy éreztem, ebbe az átverésbe az egész város be van avatva, hisz eddig senki nem mutatta meg, merre van az állomás. Egyre biztosabb voltam abban, hogy ebből a városból, amilyen gyorsan csak lehet, ki kell jutnom.

Végül egy bringás riksa vitt el az igazi állomásra, mert sokkal többet ajánlottam neki a szokásosnál. Ahogy megérkeztem, mint dögre a legyek, úgy szálltak rám a helyiek, mutogattak a táskámra, hogy viszik helyettem egy kis pénzért, kérdezték hova akarok menni, és minél közelebb értem a bejárathoz, annál hangosabban és agresszívabban próbáltak visszatartani. Közben mind azt kántálta, hogy nincs jegy, meg fent vannak az igazán rossz emberek, ki fognak rabolni, stb. Egyik kézzel az elöl lévő hátizsákom védtem, amiben minden értékem volt, a másikkal meg piszkos kezeiket fejtettem le a karomról, vállamról, mint Góliát, amikor végre felébred.

Sikerült! Felértem a jegyirodába, ahol kígyózott a sor, de végre turistákat láttam. Ez az az iroda volt, ahol meg tudtam venni az Agra-Varanasi, Varanasi-Delhi jegyemet, de a 3 órás útra lent kellett jegyet váltani. Egy kedves párra rábíztam a hátizsákom, hogy tartsák a helyem a sorban. Éreztem, hogy szorít az idő. Lerohantam a lenti pénztárakhoz a zombik közé. Céltudatosan vertem át magam Mr. ‘Nem itt kell jegyet venned!’ és Mrs. ‘Itt meg fognak késelni!’ között, hogy beálljak az egyes ablakhoz. Meglepetésemre a nő elképesztő unott arccal csak annyit mondott: 17 -es ablak.

Indiában nincs sorban állás. Ott az erősebb kutya szabály szerint könyökkel kell előre küzdened magad és Jézus-pózban hátra tartani mindenkit, aki be akar jönni eléd, MIKÖZBEN beszélsz a pénztárossal.

Az eladó annyit mondott: 1-es ablak. Amindenit, vissza az unott nőhöz! Visszafutottam hát az egyes ablakhoz. Mély levegő, és tagoltan mondtam neki: Adj-egy-jegyet! Erre nem nézett rám. Ott álltam előtte, a nő meg jobbra-balra forgatta a fejét, szemét, és úgy csinált, mintha ott sem lennék. Mondanom sem kell, közben vagy hárman lógtak a hátamon, és jó páran kiabáltak nekem, hogy rossz sorban állok, menjek inkább az ő irodájukba. Megint elpattant valami: Give me the fucking ticket RIGHT NOW!!! – kiabáltam a bambára, miközben minden egyes szónál csaptam egyet az előttem álló pultra. A nő egy hatalmas szemforgatással és ciccegéssel nyugtázta, hogy hallott, és elkezdett gépelni. Győzelem! Kérdeztem, hányasról indul, és amikor azt mondta, 17-es ablak, egy utolsót csaptam a pultra, dobtam két villámot a szememből és jött is a válasz: az egyesről, 15 perc múlva.

Iszkiri vissza, ahol épp sorra kerültem és gyorsan megvettem a két jegyet a lehető legrosszabb osztályra: sleeper. Kaland garantálva, gondoltam, ahogy a zsebemben a 3 vonatjeggyel a két hátizsákom közé szorítva futottam át a fertőn, de már győzedelmes vigyorral: én nyertem! Majdnem besétáltam a csapdátokba, de most már minden sínen van – irány Agra!

Következő rész: A Taj Mahal